Miért pont te? - George Russell fanfiction

Egy

Hétfő este - 17:30

Fél hat van, rajtam kívül már senki nincs az épületben. Tipikus, mindig én megyek haza utoljára. Anna hagyott egy cetlit a monitoromon, amit csak most látok meg. Nem is emlékszem rá, hogy mikor tette oda. Azt írja, holnap később jön be, de szüksége van reggel az egyik cikkemre.

Szuper, ebből megint éjszakázás lesz, gondolom magamban. A nyári szünetben egy női magazinnál vagyok gyakorlaton, ami iszonyatosan izgalmas. Az egyetem után újságírással szeretnék foglalkozni, első sorban a divat területén. Az irodaház a belvárosban van, és rajtunk kívül még vagy három másik újságnak is itt van a szerkesztősége. Ez egy ideális hely a kapcsolatépítésre és a fejlődésre, ezért egyáltalán nem bánom, hogy fürdőzés és kávézgatás helyett itt töltöm a nyári szünetet.

Gyorsan összeszedem a jegyzeteimet az asztalról, kikapcsolom a laptopom, a vállamra dobom a táskám és már futok is haza. Az a jó a nyárban, hogy még fél hatkor is teljesen világos van, sőt az augusztusi napsugarak mit sem veszítettek erejükből a nap folyamán. Ahogy kilépek a székházból, mellbe vág a meleg. Felveszem a napszemüvegem és sietős léptekkel elindulok a kettes villamos irányába. Régi épületek között sétálok és még mindig nem tudok betelni ezzel a környékkel. Budapest egyik legszebb része ez, tele szűk kis utcákkal a Dunától csak párszáz méterre.

A táskám hirtelen rezegni kezd, majd megszólal egy ismerős dallam. A kezem tele van a jegyzetekkel és a gépemmel, így szerencsétlenkedve próbálom előhalászni a kistáskámból a zizegő telefont. Kezdek ideges lenni, a telefon pedig egyre türelmetlenebbül csöng. A következő pillanatban egy hatalmas nyomást érzek, olyan, mintha a lábam alól eltűnne a talaj. A jegyzeteim százfele szállnak, miközben háttal zuhanok a talaj felé. Szerencsére a gépemet sikerül a testemmel megvédeni. Hirtelen csend lesz, a telefonom elhallgatott.

Fáj a hátsóm, a derekam és a fejem. Bosszús vagyok.

-Mi az ördög? – kiáltom el magam hangosan, inkább magamnak, mintsem az utca emberének.

Egy pár cipőt pillantok meg magam mellett, majd két erős kar megragad és talpra segít. A következő pillanatban már a lábam körül szedegeti valaki a jegyzeteimet.

-Nem tudsz vigyázni? Hogy lehet így közlekedni? Komolyan meg is sérülhettem volna! – dühös vagyok, pedig valójában én voltam az, aki nem az orra elé nézett.

A francba, a telefonom, jut eszembe hirtelen. Ránézek, két nem fogadott hívás villog a kijelzőn. Mire újra felnézek, az ismeretlen már velem szemben áll és magasan felém tornyosul. Legalább egy fejjel magasabb, vékony, de biztosan izmos. Olyan erővel pattantam vissza a mellkasáról, mintha gumifalnak mentem volna. Napszemüveget és baseball sapkát visel, így az arcát nem látom, de komolyan néz rám. Arcizmai megfeszülnek, miközben a kezében szorongatja a jegyzeteimet.

-Egy bocsánatkérés jól esne – hebegem.

Egy darabig néz, majd angolul szólal meg. Turisták, gondolom magamban, bár igazából ki is mondhatnám hangosan.

-Tessék – felém nyújtja a papírokat, mire készségesen elveszem. Nem szeretnék bunkó lenni, ezért megköszönöm és még rá is mosolygok.

Hirtelen leveszi a napszemüvegét, és én nem jutok szóhoz. Gyönyörű szép kék szemei szinte vakítanak. Egy pillanatig talán még a számat is eltátom, azonban gyorsan észbe kapok és rendezem vonásaimat.

-Szeretnél egy képet? – kérdezi tőlem, majd elmosolyodik.

Zavartan nézek rá. Miért akarnék egy idegennel képet készíteni? Jézusom, ez nagyon bizarr.

-Tessék? – nyögöm ki angolul, nagyon erős magyar akcentussal. Gyorsan el is húzom a számat, mert még a saját fülemnek is sértő.

Most az ő szeme kerekedik ki.

-Te nem tudod, ki vagyok? - néz rám döbbenten. Erős angol akcentusa van, ami miatt kicsit nehezen értem, de nagyon tetszik, ahogy ejti a szavakat.

-Sajnálom, de nem - hebegem.

Felcsillan a szeme, lassan mosolyra húzza a száját és kivillan a tökéletes fogsora.

-Oké. Ez tetszik - bólint, majd látom, hogy teljesen izgalomba jön.

Nem tudom levenni róla a szemem és furdal a kíváncsiság, honnan kellene ismernem. Csak nem egy híres színész? Biztos nem, erre az arcra emlékeznék. Ráadásul olyan fiatal, hogy csak valami nyálas tini filmben játszhatott - azokból pedig már mindet láttam. Lehet, hogy zenész és egy Angliában híres zenekarban játszik. Tuti, hogy brit. Az akcentusa elárulja.

Látom, ahogy kinyílik a szája és valamit mond, de nem értem. Most még a saját anyanyelvemen is nehezen jutnának el a szavak hozzám, de ő angolul beszél. Annyira tökéletes.

Kérdőn mered rám, én pedig belepirulok. Sűrűn bocsánatot kérek, és megkérem, hogy ismételje el újra, de lassabban. Kicsit felnevet, de nem bántóan. Jót szórakozik rajtam, majd a kedvemért lassan is elismételi:

-Nemrég érkeztem a városba és nem ismerek itt senkit. Szeretnék kicsit többet megtudni Budapestről. Arra gondoltam... esetleg megmutathatnál pár helyet...

Micsoda? Meg csak most találkoztunk - pontosabban futottunk egymásba. Nem lenne jó ötlet egy idegennel kóborolni, és én amúgy sem csinálok ilyet. De közben meg annyira ártatlanul néz rám. Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha baltás gyilkos lenne vagy védtelen nőkre vadászna.

-Én.. nem is tudom...- kicsit elhúzom a számat és igyekszem kerülni a tekintetét. - Nem is ismerlek, és nem tartom jó ötletnek ezt az egészet.

Kicsit beleharapok az ajkamba, mert egyszerre érzem magam gyerekesnek és nevetségesnek.

-Megértem - bólint komolyan. - Nem akartam magányosan érezni magam. Nem ismerek itt senkit és nincs is túl sok időm az ismerkedésre, de te szimpatikusnak tűnsz. De nincs garancia rá, hogy az igazat mondom, ugye? - megint felnevet és idegesen a tarkójához nyúl. Olyan hosszú szempillái vannak, hogy finoman megsimogatja velük a mosoly almácskáit, valahányszor lehunyja a szemét.

Dermedten nézem, mert nem tudom, mit válaszolhatnék. Kínosan érzem magam és szabadulni akarok ebből a helyzetből. Észreveszi, hogy feszengek.

-Jaj, ne haragudj, csak viccelni próbáltam.

Mosolyt erőltetek az arcomra, de tudom, hogy látja rajtam, mennyire hamis ez.

-Rendben, akkor nem is zavarlak tovább. Ne haragudj, hogy feltartottalak és persze hogy neked mentem - kicsit zavarban van. - Minden jót!

Azzal eltűnik a következő sarkon.

Mikor hazaérek, még mindig a találkozás hatása alatt állok. Annyiszor megfogadtam már, hogy nyitottabb leszek és többször mondok igent váratlan dolgokra, de éles helyzetben végül mindig meghátrálok.

Szégyen, hogy újságíró létemre fogalmam sincs, ki volt ez a srác, korholom magam, miközben leteszem a konyhapultra a jegyzeteket és a megmenekült gépemet. Valahányszor eszembe jut egy téma, felírom kis jegyzet papírra és később kidolgozom gépen. Hihetetlen, milyen részletes ötlettáblákat tudok gyártani egy-egy nagyobb cikk megírása előtt.

Mielőtt nekilátok a munkának, készítek egy jegeskávét és natúr joghurtból meg friss gyümölcsből uzsonnát. Nagyon büszke vagyok magamra, amikor gusztusosan találom a végtelenül egyszerű nasit. Nem vagyok egy konyhatündér, de ilyenkor azért megveregetem a saját vállamat gondolatban.

Az este további részében a cikkekkel foglalkozom, és szinte teljesen meg is feledkezem az idő múlásáról. Éjfél körül nézek csak fel a gépből, és már meg sem lep, hogy a fél éjszakát átdolgoztam. Szeretek aludni, és nagyon nyűgös tudok lenni, ha nem vagyok kipihent, de nálam szóba sem jöhet az írás halogatása. Ha egyszer elveszítem a gondolatmenetem, többet nem tudok visszatérni hozzá.

Gyorsan átfutom még az e-maileket és a leadási határidőket. Mindennel jól állok, állapítom meg elégedetten, majd szinte bezuhanok az ágyba.