Needed Me /Jikook ff./

43. rész

Jungkook szemszöge. 

Mintha egy burokban lennék. Egy burokban, mely minden hangot elzár a fülemtől és minden látképet a szemeimtől, melyek nem Jiminhez kapcsolódnak. Érzékelem magam körül a kórház nyűzsgését, a körülöttem szaladgáló orvosokat és nővéreket, a néha hozzám érkező aggódó kérdéseket, de én senki mással nem tudok foglalkozni, csupán Jiminnel, akit csak egy üvegfalon keresztül figyelhetek. Immáron már három napja ez jut nekem, csak ezen a nyamvadt falon át láthatom, ahogy mozdulatlanul egy ágyon fekszik, mindenféle gépek között, amik jelzik nekem, hogy életben van. Máskülönben ebben egyáltalán nem lennék biztos, annyira élettelennek tűnik, hiába mondják nekem az orvosok, hogy stabil az állapota és már túl van az életveszélyen. Amíg nem ébred fel, nem beszélhetek vele és nem láthatom a gyönyörű barna szemeit, addig képtelen leszek megnyugodni. 

Amikor behozták, azonnal megműtőtték, ami hála Istennek sikeresen le is ment, viszont ennek ellenére is sokáig válságos volt az állapota. Folyamatosan konzultáltam több orvossal is itt a kórházban, valamint idehívattam Mr. Shint is, hogy kikérjem az Ő véleményét is, akik mind megerősítettek abban ma reggel, hogy elmúlt az életveszély; Jimin végre túl van a nehezén. Bár a golyó nagyon rossz helyen érte és sok vért is veszített, mire a segítség megérkezett, mégis az én kis szerelmem elég erős volt, hogy a megfelelő orvosi szaktudással ezt leküzdje. Az egyetlen ami aggasztott, hogy azóta sem tért még magához, egy röpke percre sem. Mr. Shin és Dr. Han -Jimin kezelőorvosa- szerint ez az állapotát tekintve teljesen normális, plusz az sem elhanyagolható, hogy az utóbbi napok nagyon stresszesek voltak számára, így nyilvánvalóan alapból is kimerült volt, a sérülése erre csak ráadás volt. 

- Kicsim. - anya óvatos hangja ránt vissza ebből a fura éber létezésbe, miközben gyengéden a felkaromra simít. Felé kapom a fejem, de szinte fizikai a fájdalom, hogy egy pillanatra nem tartom szemmel Jimint. Mintha csak azzal, hogy egy másodpercig nem őrzöm Őt, azt kockáztatnám, hogy a következő pillantásnál már nem találom Őt ott az ágyán. - Tudom hülye kérdés, de hogy vagy? 

- Mint aki nem él. - suttogom fájdalmasan, majd engedek a legyőzhetetlen vágynak és vissza is emelem a tekintetem a szerelmemre, aki azóta is pontosan ugyanúgy fest. Nem is tudom mit képzelek, vagy várok, de talán már csak agyamra ment a fáradság, ugyanis mióta Jimin idebent van, én is nagyjából nyolc órát aludtam összesen. Ezt is csak akkor amikor a család éppen egy kicsit haza tudott rángatni, legalább egy tusolás és ruhacsere erejére, de így is nagy veszekedések árán jártak csak sikerrel, mikor már a tűrés határom végét jártam és alább hagytam a makacsságommal.

- Dr. Han szerint, ha a mai vizsgálaton is rendben van, akkor bemehetsz hozzá. - biztat anya, ami őszintén javít is a kedélyállapotomon, mégha az arcomra ez annyira nem is ül ki. Örülnék már annak is, ha legalább a kezét foghatnám a szerelmemnek, mert belepusztolok, hogy ennyire közel van és mégis annyira távol mintha mérföldek lennének köztünk. A dokija eddig a bizonytalan állapotára hivatkozva nem engedett be engem, de most hogy túl van az életveszélyen, legalább már a remény felvillant, hogy hozzáérhetek.

Bólintok és éppen megköszönném anyának az információt és hogy még az elutasításom ellenére is igyekszik velem valamiféle kommunikációt kialakítani, amikor hirtelen mellénk robog egy újabb váratlan személy. Namjoon pontosan anya mellett fékez le és úgy liheg, mint aki legalább a szomszéd várostól futott egészen hozzánk, ami miatt zavartan összefutnak nem csak az én szemöldőkeim, de a női ősömé is. 

- Nam, drágám, minden rendben van? - kérdezi anya, miközben a hátára simít az éppen térdein támaszkodva pihegő srácnak. 

- Phersze. Egy pillanat! - mutatja fel a mutató ujját, és amíg mi váltunk egy értetlen pillantást anyával, addig Ő sietve rendezi a légzését. - Jungkook! Nagy baj van.