Needed Me /Jikook ff./

37. rész

Jimin szemszöge. 

Úgy futok át Kwon udvarán a Jungkook által megadott hely felé, mintha az életem múlna rajta. Némileg talán így is van, az agyam viszont nagyon szeretné elnyomni ezt az információt, hogy csak a feladatra koncentráljak a félelem helyett, ami a szívemet szorongatná. Már így is féltem Jungkookot, ahogyan Hoseokot, Moonbyult és a többieket is, pedig mélyen belül tudom, hogy azzal nem védhetem meg őket, ha szót fogadok Kwon minden utasításának, és az egyetlen lehetőségem az, ha Jungkookra hallgatok. Mégis, még a jelen helyzetben is, ahogy ennek eleget teszek, ez az opció mérföldekkel rosszabbnak lépésnek tűnik, mint a maradás. Talán ha Kwon emberei nem törnek rám, bele sem mentem volna Jungkook tervébe, mégha bele is szakad volna a szívem, hogy nem tartok vele. Hogy elveszítem Őt végleg...De megtörtént, én pedig bele sem akarok gondolni, hogy mit tett volna velem az a férfi is, ha Jungkook nincs jelen. Tudom jól, hogy itt hosszútávon nem maradnék életben, mert vagy Kwon ölne meg valami miatt egy rossz pillanatában, vagy magam vetnék véget az életemnek, mert képtelen lennék ebben hosszútávon élni. Jelen helyzetben mégis motoszkál bennem egy gondolat, hogy ezzel csak nagyobb bajt szabadítok nem csak a saját, hanem a többiek nyakába is. 

Ennek ellenére sebesen szedem a lábaim, és ahogy megérkezem a tujasorhoz és elbújok az említett kis "alagutban" kiszalad a tüdőmből egy megkönnyebbült nagy sóhaj. Tudom, hogy még messze a vége, és közel sem vagyok biztonságban, mégis eltölt valami furcsa elégtétellel ez a helyzet, ugyanis egy hosszú hónap óta ez az első alkalom, hogy úgy érzem, kicsit is szabad vagyok. Nem úszkálok viszont sokáig ebben az érzésben, helyette inkább kikotrom a melegítőm zsebéből Jungkook telefonját és egyből Namjoon kontaktját keresem, akit azonnal hívni kezdek. 

- Jungkook? Minden rendben? - fogadja szinte azonnal a hívásom, ami nagy megnyugvással tölti el a szívem. Úgy tűnik Namjoon tudott a szerelmem tervéről, ugyanis erősen érzem a hangjában az aggódását, valamint a hamar elérhetősége is ezt sugalja. 

- Szia Nam, Jimin vagyok. - szólok bele halkan és félénken, mintha legalábbis rosszban sántikálnék ezzel a tettemmel. A túloldalról először csend fogad, aztán pedig egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj, egy "Jézusom" kíséretében. 

- Jimin! Istenem, el sem hiszem, hogy hallom a hangod! - rebegi Namjoon hitetlenkedve, ami ebben az ideges helyzetben is egy apró kis mosolyt kanyarínt a szám sarkába. Értem is aggódnának? Pedig csak a bajt hozom a fejükre. Főleg Jungkookéra. - Jól vagy?

- Én... igen. - nyögöm ki nehézkesen, mert bár közel sem érzem jól magam, ezt nem szeretném az orrukra kötni. Jelenleg én egyáltalán nem vagyok a fontossági sorrend csúcsán. - Jungkooknak viszont segítség kell. - folytatom gyorsan, nehogy esélyt lásson arra, hogy rólam kérdezősködjön. 

- Bajban van? Hol vagytok? Még Kwon házában? - záporoznak Nam kérdései, amikre alig tudok figyelni. Nagyon elszoktam a kétoldalú, értelmes beszélgetésektől Kwon mellett, plusz a helyzet miatti idegességem sincs a segítségemre. Folyton körbe pillantgatok, mert nagyon félek attól, hogy bármelyik pillanatban lebukhatok. Teljesen legyengültem, mint fizikálisan, mint lelkileg ez pedig nagyon frusztrál, de nincs most időm a szerencsétlenségemen keseregni, kénytelen vagyok elviselni ezek minden hátrányát, ami engem súlyt. 

- Igen. Jungkook elment segíteni Moonbyulnak, engem pedig kiküldött. Aggódom érte, Nam...- vallom be félve, míg a szám elé kapom a kezem, hogy megakadályozzam a kitörni akaró könnyeim indulását, amik már csak az újra a fejembe fúrakodó gondolattól felgyűlnek. Hisz a fenébe is, Jungkook veszélyben van miattam, én meg itt bújkálok, mint egy hülye. És ha szüksége van rám? Nem is ismeri a házat! Miért engedtem neki, hogy kiküldjön?