Needed Me /Jikook ff./

38. rész

Jimin szemszöge. 

"Megsérült és le is buktunk." 

"Hol van?"

"Jimin nem tudhatja meg." 

Ezek a mondatok járnak szüntelenül a fejemben, miközben úgy érzem lassan mászom ki egy sötét veremből. Mint egy rémes álom, úgy elevenednek meg változatos képek a fejemben, de megnyugvással tölt el, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. Mégha valahol kellemes emlékként is tölt fel Jungkook puszta gondolata, mégis tudom, hogy nekem ezzel a jelenlegi helyzettel kell beérnem itt Kwon mellett. Igen, kellett a lelkemnek hogy találkozzunk a bemutatón, de ennyi éppen elég is volt, hogy a szívem bele ne szakadjon a hiányába. Bár lehet könnyebb lenne, mint amit Kwontól csupán ízelítőbe kaptam. Vajon elájultam miután megvert? 

A fejem szét akar szakadni, annyira fáj, amikor pedig ki akarom nyitni a szemeim, azok nem igazán engedelmeskednek, mert baromira fáradtnak érzem magam. Mintha ólomsúlyok húznák le őket, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy harcoljak a saját testem ellen, így beletörődve hagyom, hogy magától felébredjen egy kicsit még jobban a tudatom. Közben lassan elkezdek hallani egy halk motoszkálást magam körül, de ezt leszámítva baromi nagy csend uralkodik, ami Kwonnál nagyon szokatlan. Általában nem is hagy sokáig aludni, ha pedig mégis, akkor a házban dolgozókra kelek fel, mert Ők viszont tényleg nem pihenhetnek sokáig, és nem állhatnak le egy percre sem a munkával. Hiába van a szobám viszonylagosan messze mindenki mástól, a ház nem hangszigetelt, ami több szempontból is igencsak hátrányos. 

A motoszkálás közvetlenül melőlem érkezik, és úgy hangzik, mintha valaki egy asztalon pakolászna. Ismét erőt veszek magamon, hogy kinyissam a szemeim, legnagyobb örömömre pedig sikerrel járok. Először elvakít a beszűrődő napfény, így kell pár nagy, komótos pislogás mire látok is valamit. Amikor viszont a szemem hozzászokik a fényekhez, a látványt pedig felfogja az agyam, úgy pattanok üllő helyzetbe, mintha áram cikázott volna végig a testemen. Ugyanis nem a szobámban vagyok, hanem egy olyan helységben, ahol több, mint egy hónapja nem voltam, és úgy gondoltam soha többé nem is leszek már. Az ismerős falak, bútorok és díszek szinte az otthonomként köszöntenek, amitől a szívem megfacsarodik, de az elmémben mégis pánik tombol az értetlenség miatt, hogy mit is keresek itt. A motoszkálásom hangjára azonban más is észel engem, aki hangot is ad a jelenlétének.

- Jimin? - az ismerős hang felé kapom a fejem, ami a balomról jön, így odakapom értetlen, szinte rémült képemet. Onnan Hoseok néz vissza rám, aggódó és hitetlen szemekkel, majd hirtelen nekem csapódik és szorosan magához ölel. - Istenem, végre felkeltél! - zsongja a fülem mellett, majd eltol magától, amiért hálás is vagyok, mert rengeteg kérdés tombol a fejemben.

- Végre? Mennyit aludtam? - nyögöm ki végül az elsőt a sok közül, de magam is meglepődöm mennyire gyenge és reszketeg a hangom.

- Több, mint két napig. Jól kiütött az a nyugtató...- csóválja a fejét rosszallóan, én meg először csak hülyén ráncolom a szemöldőkeim. Milyen nyugtatóról beszél? Aztán beugrik egy kép az álmomból, ahogy egy tű áll ki az alkaromból. Aztán ezt a képet hirtelen váltja egy másik Namjoonról, ahogy mellettem áll és engem kémlel, majd egy újabb alak ér mellénk. Az álmomban nem láttam tisztán az arcát, most mégis tűélés lesz az emlék a fejemben, ahogy megcirógatja a pofimat. 

- Jungkook! - szólalok fel ijedten. - Ő hol van? - nézek kéttségbeesetten Hoseokra, aki hátra is hőköl a hevességemtől. Egy ideig csak néz rám a száját rágcsálva, mintha a ki nem mondott válaszától félne, amit én teljesen megelégelek. Emlékszem Jungkook arcára, megsérült. Tudnom kell hogy van, látnom kell Őt!