Needed Me /Jikook ff./

8. rész

Nyamnyogva nyújtozkodom a nagy takaró alól kibújva, mely eddig olyan kellemesen melegítette a testem.Örömmel konstatálom, hogy a tegnapi buli ellenére nem fáj a fejem, sőt, úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, olyan mélyen aludtam.  Ennek ellenére, lassan nyitogatom a szemeim, de csak hunyorogva  vagyok képes nézni, ugyanis a hatalmas erkélyre vezető üvegajtón, és a faltól falig érő ablakokon át már erősen besütnek a nap sugarai, amiből megállapítom, hogy jócskán túlaludhattam a reggelt. Elmormolok egy ásítást, majd kitakarom magam, hogy méginkább élvezhessem a melengető napfényt, miközben a hátamra fordulok. Szinte érzem, hogy végig jár a mérhetetlen harmónia és békesség, ezért erős késztetést érzek, hogy visszaaludjak egy pár órácskára, ha már úgyis szombat van, de ekkor belém csap egy igencsak fájdalmas felismerés.

Nekem nincs is erkélyem.

Riadtan üllök fel, de ez a mozdulat olyan gyorsra sikeredett, hogy még a fejem is belesajdult. Odakapok, de ekkor újabb sokk ér, ahogy karjaimon nem látom az engem általában fedő pizsamám, sőt felsőtestemen semmi nincs, egyetlen ruhadarabom amit viselek, az az alsónadrágom. Amiért jelenleg hálás vagyok, de azért mégiscsak kevésnek éreztem. Az imént még átjáró béke már nyomokban sem található meg bennem, helyét értetlenség és némi aggodalom veszi át. Hol a fészkes fenében vagyok?
Továbbra is a buksimat szorongatva nézek körbe felmérve az ismeretlen szobát, ahol éppen vagyok. Szobát.....inkább lakosztályt. Ez a hely nagyjából akkora, mint az én egész bérelt lakásom, ráadásul jóval impozánsabb is. Ahol éppen voltam, egy hatalmas franciágy volt, melytől balra, végig ezen az oldalon az erkély helyezkedett el, míg a szemközti oldalon két ajtó volt egymás mellett, azoktól kicsit jobbra, velem pontosan szemben pedig egy hatalmas, legalább nyolc személynek elegendő nagyságú fekete bőrkanapé. A jobb oldal sokkal üresebbnek tűnt ehhez képest, ott csak további két ajtó volt, az egyik nagyjából közép tájon, míg a másik az ágyamtól alig két méterre. A színek letisztultak volna, inkább a fehér és a barna kellemes árnyalatai domináltak, míg a dísztárgyak és a kanapé fekete színnel emelkedtek ki ebből a harmóniából.
Összességében igencsak tetszett, csak egy valami zavart roppantúl: hogy gőzöm sem volt kihez tartozik. Hoseoké egészen biztosan nem, és Taeminre sem gondolhattam, ugyanis a legjobb barátomtól tudtam, hogy ő nem gazdag, pontosan ezért is választotta randipartneremnek. Ez a szoba viszont egyértelműen egy pénzes emberhez tartozott, mert még az utolsó falon lógó képről is ordított, hogy méregdrága.
Így viszont megválaszolatlan maradt a kérdésem, de ekkor, mint egy végszóra, kinyílt a jobb oldali ajtó, mely távolabb helyezkedett el tőlem és egy magas férfi lépett be rajta. Baseballsapkája mélyen az arcába volt húzva, így ahogy térdeire rogyva pihegett, nem láthattam az arcát. Nyilvánvalóan edzésből jöhetett haza, ruhái ugyanis feltehetően izzadságtól nedvesen tapadtak igencsak kívánatos, izmos végtagjaira.

Megköszörültem a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmét, ami el is éri hatását, mikor azonban rám emeli kíváncsi fekete szemeit, én egyszeriben megdermedek.

- Te mit keresel itt? - támadok rá azonnal, mire arca azonnal értetlenné válik, ahogy kiegyenesedik. Levette a fejéről a sapkáját, majd a kanapéra dobta, ujjaival pedig hátrafésülte zabolátlan tincseit.

- Itt lakom? - Jungkook válasza inkább hangzott gúnyos kérdésnek, mintsem kijelentésnek, amire mérgesen összehúztam a szemöldökeim. Éppen visszavágnék neki valamit, amikor a hátát az ajtó melletti falnak döntötte, majd egy kis félvigyorral felém biccentett. - Nem fázol ilyen pörén?

Egy pillanatra nem értem a kérdését, de aztán iIjedten kapom magam elé a takarót, ahogy belém villan a felismerés, hogy csupán egyetlen alsóban fekszem, ezek szerint Jungkook ágyában, aki jelenleg remekül szórakozik rajtam és a reakciómon. Újra rám tör a kérdés, hogy lehetek ilyen alulöltözött, és azonnal törni is kezdem a buksim, hogy ráakadjak az emlékre. Célom lenne, hogy legalább megnyugodjak, hogy saját magam vettem le a ruháim -és lehetőleg nem azért, hogy utána csupaszon a fekete hajúra vethessem magam- , de csalódnom kell, ahogy perceken belül sem ugrik fel lelki szemeim elé a kép. Így viszont csak egyetlen opció maradt, ami értelmesnek tűnik az állapotomra.