Needed Me /Jikook ff./

39. rész

Jimin szemszöge.

Jungkook úgy méreget aggodó arckifejezéssel az arcán, mintha komoly dilemma lenne számára, hogy vágyának megfelelően meg-e csókoljon. Újra megkérem, hogy tegye meg, de a hangom már erőtlenebb, mert félek, hogy a hallgatása és a habozása egyenlő az elutasításával. Látom, hogy vágyik rá, én pedig megerősítettem abban, hogy én is ugyanígy érzek, Ő mégsem mer lépni. A másodpercek ólom léptekkel haladnak el, és úgy érzem egy örökkévalóságig bámulunk egymás szemébe teljesen megdermedve. Csak arcomat simogató egyenletes, meleg lehelete tudatja velem, hogy nem a képzeletem játszik velem csúnya tréfát. 

 - Miért habozol? - kérdezem elfúló hangon, míg lehunyom a szemeim, mert képtelen vagyok tovább állni a tekintetét. Jungkook óvatosan megcirógatja az arcélem, én pedig úgy bújok az érintése után, mintha az életem múlna rajta. Most hogy igazán "szabad" vagyok, most érzem csak, hogy mennyire is vágyom rá, és a gyengédségére. A szerelmére. Miért nem adja ezt meg nekem? 

- Félek, hogy bántanálak. - suttogja, de még halk hangjában is kihallom az aggodalmát és a bizonytalanságát. A szémhéjaim villámgyorsan kipattanak a hallottakra, majd szembogaraim el is kerekednek a hallottaktól a döbbenetem miatt. Hogy Ő bántana engem? Mégis mivel? Hisz hiába nem akartam vele először elszökni, most hogy itt vagyok, be kell látnom, hogy Ő a legnagyobb védelem számomra.

- Hogy mi? - adok hangot az aggályaimnak, de Kook nem reagál csak egy pillanatra lehunyja a szemeit, mintha meghunyászkodna. - Te...? - a hanglejtésem kérdő, de képtelen vagyok befejezni a mondatot. Egyszerűen még kimondani is abszurd, hogy Ő árt nekem. Pedig a megismerkedésünk elején még abban is kételkedtem, hogy a kérdése nem e hazugság...Mennyit változik az ember és a kapcsolatai, nem igaz?

Jungkook finoman bólint, majd ismét megcirógatja az arcom, melyen úgy tűnik nagyon is látszódnak a kérdő és értetlen gondolataim, mert egy sóhajtás mellett magyarázkodni kezd.

- Tudok arról, amit Kwon tett veled. - kezd bele félszegen, hangja mégis feszült haragtól terhes. - Moonbyul beavatott, és ezért én félek. Félek, hogy bántanálak téged, ahogy Ő tette. Semmit nem akarok sietettni a saját érzéseim és vágyaim miatt meg pláne nem.

Elveszetten pillogok rá, de közben érzem, hogy a könnyeim felgyűlnek a szemeimben és erősen küzdenek azért, hogy kitörhessenek. A szívem megfacsarodik a tudattól, hogy én egyszerűen nem érdemlem meg Őt. Világ életemben annyi rossz ért, hogy el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha is kicsivel jobb lesz a helyzetem, most mégis neki köszönhető reménysugár gyúlt az én végtelennek tűnő sötét alagutam végén. Az arcélére simítom a kezem, majd az ajkaira hajolok olyan gyorsan amennyire csak tudok. Egy hosszúnak tűnő pillanatig csak a száján tartom az enyémet, és már éppen megkezdeném igazán a csókot, amikor Jungkook átveszi ezt a lehetőséget tőlem. Egyből hevesen és szenvedélyesen kezdi el falni az ajkaim, mintha csak megadtam volna neki az a gyújtópontot vagy löketet, ami eddig visszatartotta az előtt a láthatatlan határ előtt, amit Ő magában felállított. 

A nyaka köré fonóm a karjaim, miközben olyan közel passzírozom magamhoz amennyire csak lehetséges. A fáradságom egyszerűen semmissé válik, és azt sem bánnám, ha ezután ismét két napot kellene aludnom, hogy megint képes legyek legalább lábra állni. Hasonlóan gondolhatja ezt Jungkook is, nagy tenyerei ugyanis ismerősen tapadnak a csípőm két oldalára, hogy ott simogasson és szorongasson, függően attól milyen tempót diktál a nyelvével a számban. Ujjaimmal puha, fekete tincsei közé túrok, melyek úgy simulnak az érintésembe, mint a legdrágább selyem. Jungkook a csókomba mordul, amikor egyszer jobban megszorítom a haját, majd el is válik tőlem, amiért a tüdőm igencsak hálás, mert végre rendes mennyiségű oxigénhez juthat, de a szám már most hiányolja az övét. Homlokát az enyémnek dönti, szemhéjai enyhén csukva vannak, így pihegünk egymás arcát a meleg zihálásunkkal cirógatva.