Needed Me /Jikook ff./

33. rész

Jungkook szemszöge. 

Azt érezem, hogy megállt az idő. Abban a pillanatban, hogy kilépett a függöny mögül, nem láttam mást csakis Őt. Mintha az agyam kizárt volna minden zavaró tényezőt, csakhogy teljesen rákoncentrálhassak arra a földöntúli látványra, amit Ő nyújt. Úgy lépked, mint egy profi, miközben olyan eleganciát és elérhetetlenséget sugároz magából, hogy mindenki csak érezhesse utána mennyire vágyik rá, miközben pedig tudja, soha nem kaphatja meg. Bódító érzés. 

Felém lépked, de nem néz a nézőtér felé, ahol én is ülök Rose társaságában, hanem a terem hátulja felé figyel. Azonban ahogy elér pontosan elém, a kifutó végére, ahol a kamerák sorakoznak -köztük Sehun is, aki ezt a helyet biztosította nekünk-,végre megváltozik a figyelme célpontja. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, majd miközben mesés, ezüst színű tincsei közé túr lelfelé fordítja a fejét és ahogy felnyitja a pilláit, olyan csábos lesz az arckifejezése, hogy nyelnem kell a látványától. Azonban ahogy a tekinteteink találkoznak, minden olyan lesz, mintha megfagyna a világ körülöttünk. Csokoládébarna szemei rabul ejtenek és úgy sejtem az enyéim is Őt. Az arc megváltozik, s egy röpke pillanatra döbbenten elválnak egymástól a párnái majd következőben már lefelé billen az alsó ajka, mint aki menten elsírja magát. 

Ösztönösen felpattanok a helyemről, mintha csak égetne a székem, és meg akarom érinteni Őt, hogy megvigasztaljam, így a kezem nyújtom felé, miközben a tekintét egy pillanatra sem eresztem el. Éppen elérném a pofiját, Ő pedig lehunyja szemeit, mintha csak várná ezt, de mielőtt megérinthetném, hirtelen elfordul tőlem és megindul a színpadon. Úgy állok ott, mint akit istenesen gyomrom vágtak, míg követem az alakját, ami egyre távolodik tőlem, miközben a nézőtér állva tapsol neki. Mielőtt eltűnne a függöny mögött látom, hogy az arcához kap, én pedig gondolkodás tudom hogy mennem kell. Biztosan sír. 

- Mindjárt jövők. - vágom oda Rosenak, majd átvágok a székek közt kialakított folyosón, hogy a backstagehez mehessek, ahol Ő is van. Nem vesződök lassú sétával, futva megyek ki az előtérbe, majd mint egy őrült, úgy vágom ki magam előtt a másik ajtót, ami az Ő részükhöz nyílik. Rengetegen vannak bent, de a szemem csak egyetlen embert keres, akit viszont nem találok. Elhalad mellettem egy szervezőnek tűnő csaj, így elé állva megállítom gyorsan, hogy információt szerezzek. 

- Park Jimin merre van? - hadarom gyorsan a kérdésem, amivel látszólag eléggé meglepem, de szerencsémre nem kérdezősködik és a háta mögé mutat. 

- Az öltözők felé ment az előbb. - tájékoztat, én pedig egy gyorsan odavetett "köszönöm" után meg is indulok a jelzett irányba. Az oldalamra fordulva szlalomozok a tömegben, míg el nem érek egy fehér függönnyel elválasztott terülelthez. Egy részen szét van nyitva ez az elválasztó, így odasietek, és ezen átlépve be is érek a helység másik felébe, ahol egymás mellett kis boxok vannak felhúzva. Itt is sok modell és segítő járkál, így szemeimmel pásztáznom kell a tömeget, hogy megtaláljam Jimin ezüst hajkoronáját, azonban nem járok sikerrel. A megérzéseim azt sugják, hogy valamelyik fülkében lesz, így a csukott ajtókhoz lépek és hallgatózni kezdek. Három foglalt mellett is elmegyek, de egyikből sem a szerelmem édes hangja hallatszódik ki, így tovább lépek. Már majdnem az utolsó zártakhoz érek, amikor az éppen előttem lévőből egy tompa ütés hangja szűrődik ki. 

- A fenébe már! -  Jimin fojtott hangon morgolódik, majd újabb hangot hallok, mintha megütné az öltöző vékony falát. A szívem meglódul a tudattól, hogy bent van és végre, több mint egy hónap után újra csak egy ilyen kis távolság választ el minket. Végig sem gondolom mi lenne a helyes, egyszerűen belököm a lengőajtót, majd belépek kissé hosszúkás kialakítású zúgba, melynek mindegyik oldalán tükrök helyezkednek el. Ahogy visszacsapódik mögöttem az ajtó, Jimin, aki eddig háttal állt nekem és a két tenyerével a szemközti falon támaszkodott, most felém fordul. Az arca azonnal döbbent lesz és úgy gondolom én is így nézhetek rá vissza. El sem tudom hinni, hogy itt áll a előttem. Olyan, mintha visszakaptam volna egy hiányzó részem, ami nélkül képes voltam a mindennapi létezésre, de képtelen voltam igazán élni nélküle. Menhetetlenül szükségem van erre a srácra, és ezt csak most érzem igazán, hogy ennyi idő után újra látom.