Needed Me /Jikook ff./

15. rész

Megnémulva ültem Jungkook mellett az autóban. Én kifelé bámultam inkább, Ő pedig az útra összpontosított, miközben úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. Határozottan ideges volt, és ezt már azóta tudtam mióta válaszoltam a kérdésére, hogy mit keresek Yoongi helyén. Elmondtam, hogy nem tudtam, hogy az övé, Ő meg szitkózodva rámnyomta a telefont, de előtte azért rám parancsolt, hogy el ne merjek mozdulni onnan. Ahogy ideért kilökte az ajtót, majd egyetlen rám vetett pillantás után, konkrétan tudomást sem vett a létezésemről. 

Őszintén bántott, hogy ilyen velem, mégha számítottam is a reakciójára. De inkább az miatt, hogy lefeküdtünk és nem azért mert ebben a kávézóban voltam. Évek óta jártam ide minden egyes hónapban, de soha nem láttam itt Yoongit, és értelemszerűen a helyre sem volt kiírva a neve, sem hogy az Ő tulajdona. Honnan kellett volna tudnom? És különben is miért bosszantja ez Őt ennyire?  
Továbbá az is érdekelt, hogy miért jött el értem. Vissza akar vinni, csak azért hogy aztán elküldhessen? Semmi értelme nem lenne, főleg  abból ítélve, ahogy most viselkedik. Rideg volt, feszült, és éreztem, hogy egy rossz szavamba kerülne és robbana. Talán ezt kellene elérnem? Essük rajta túl, nemde? Úgyis mielőbb szabadulni akarok, mert szükségem van Hoseok támogatására, ha nem akarok idegroncs lenni a nap végére. 

- Hova megyünk? - kérdezem továbbra is kifelé bámulva, de amikor percek múlva sem érkezik válasz, megejtek felé egy pillantást. De nem lepődök meg amikor továbbra is idegesen bámul előre. - Azt kérdeztem, hogy hova megyünk, Jungkook? 

Továbbra is csend a másik oldalról, én pedig ezzel sokaltam be végleg. Elegem volt a drámából mára, és nem volt kedvem még Jungkook szeszélyes szarára is reagálni, főleg hogy úgy bűntet azzal, hogy teljesen levegőnek néz, hogy nem is tudom mit tettem igazán.  Ahogy éppen megállt egy piros lámpánál, kikapcsoltam az övem, és egy pillanat alatt ki is szálltam az autóból. Esélye sem volt megállítani, akkor eszmélt csak fel, amikor már az ajtót csaptam be, de ezen a pontom már nem érdekelt. Szerencsére egy kevésbé forgalmas úton mentünk, így az út szélét veszély nélkül elértem. Vissza sem néztem, csak megindultam abba az irányba ahonnan jöttünk, mert nemrégiben láttam egy buszmegállót arrafelé. 

- Jimin, állj már meg a kurva életbe! - Jungkook hangja utolért, majd a trappolása, és végül a csuklómra fonódó ujjai is. - Elment az eszed? Kiugrasz az út közepén az autóból? 

- Mégis mit kellett volna csinálnom, ha? Szartál a fejemre, és különben sincs most kedvem végig hallgatni, ahogy elzavarsz! - szinte kiabáltam vele, és egy cseppet sem érdekelt, hogy vasárnap kora délután ellenére azért rendesen lézengenek körülöttünk a városban lévő emberek. 
Jungkooknak a hallottakra eltűnt az ideges ábrázata, helyét döbbenet vette át, ahogy szemei hatalmasra tágultak. 

- Elzavarni? - ismételte, mire én nagyot bólintottam. Hát nem egyértelmű? - Mi a fenéért akarnálak elküldeni? 

- Mert lefeküdtünk egymással? - inkább kérdezem, mintsem kijelentem az ezek szerint csak szerintem nyilvánvalót. Most vagy én vagyok ennyire félrepozicíonálva vagy Ő nincs most a társalgás magasfokán. Ezt erősíti, hogy ahogy ezt kiejtem, Ő képtelen reagálni rá. Csak néz, és mintha az arcomat elemezné, amit én úgy tolmácsolok, hogy egyszerűen Ő erre nem is gondolt. Most viszont leesett neki, és már egyáltalán nem furcsa neki a gondolatmentem.- Mindegy, én most hazamegyek. - vetem oda, és könnyedén kihúzom a kezem az ujjai tartásából, és sarkon fordulva ott is hagyom őt. 

Másnap a telefonom irdatlan csörömpőlésére ébredek. Tegnap szinte, ahogy hazaértem az ágyamba vetődtem, mert semmi lélekjelenlétem nem volt a Jungkookkal folytatott veszekedésem után, így Hoseokot is elnapoltam egy üzenetben. Nem firtatta, de a lelkemre kötötte, hogy ma beszélnünk kell, mert van miről.