Jineális életem

32.

-Jimin, nem fogod elhinni milyen szörnyű napom volt! - roskadtam le a kanapéra, és kiengedtem Partvis a hordozóból. Vidáman(?) nyávogva szaladt körbe a szobában, hogy mindent megszagoljon.

-Fogadunk? - nézett rám Jimin bújkáló mosollyal.

-Kérsz valamit inni? - állt meg mellettem A feleség, előre-hátra hintázva a lábain, mosolyogva.

-Mi baja van ma mindenkinek? - néztem rájuk értetlenül.

-Hogy érted? - nézett rám Jimin.

-Mindenki gyanúsan kedves ma - feleltem összehúzott szemekkel.

-Mindig ilyenek vagyunk, csak nem veszed észre, mert paranoiás vagy és elítéled az embereket - csapott a vállamra Jimin.

-Ez meglehet - helyeseltem. Kissé vonakodva ugyan, de egyetértettem.

-Szóóóóval....? - nézett rám A feleség továbbra is.

-Víz jó lenne - bólintottam végül.

-Ühüm - bólintott, majd sarkon fordult, de az ajtóban megtorpant. - Nem kérsz egy koktélt vagy valamit?

-Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül, mintha nem értettem volna tisztán, holott nagyon is képben voltam azzal, hogy mit kérdezett.

-Koktélt - ismételte meg.

-Miért kérnék koktélt? - értetlenkedtem.

-Miért ne? - vont vállat.

-Oooké - feleltem furán. - Lepj meg - hagytam rá végül, mire szélesen mosolyogva eltűnt a konyhában. - Hát vele meg mi van? - bámultam Jiminre.

-Hiányzik neki a munka. Nem mondja, de elég egyértelművé válik, amikor hajnali háromkor arra kelsz, hogy a konyhában hajt végre akrobata mutatványokat, miközben az egyik kezében Seokjoont egyensúlyozza, a másikban meg egy üveg tequilát szorongat és önti össze éppen különböző folyadékokkal. Mindez az hivatott jelezni, hogy hiányzik neki a munkája, ha nem azt, hogy felcsapott kémikusnak és a fiunkon kísérletezik - hadarta. - Éppen időben sikerült leállítanom, ugyanis majdnem vodkát töltött a cumisüvegbe - tette hozzá.

-Sosem lehet időben elkezdeni a piálást, nem igaz? - röhögtem, Jimin meg bólogatva értett egyet. - Tényleg. Hol van Seokie? - kérdeztem, és vizslató tekintettel szkenneltem át a nappalit, mintha csak Seokjoon ott bújkálna valamelyik sarokban.

-A szobájában. Alszik - felelte Jimin.

Bevallom, egy röpke pillanatra, éppen csak egy másodpercre, de összeszorult a torkom. A szobájában. Ami régen az én szobám volt. De már nem az. Már semmi sem olyan, mint régen. Minden...

-Jimin - szólaltam meg, mire Jimin érdeklődve pillantott rám.

-Hm?

-Hé, mondtam már, hogy köszönöm? - néztem rá, ő meg egy pillanatig értetlenül vigyorogva nézett rám, de látva, hogy én milyen komoly vagyok, ő is elkomorodott.

-Őszintén... - kezdte. - Egyszer sem mondtad - nézett a szemembe, mire újra visszatért a kellemetlen szorító érzés a torkomba.

-Én.... - kezdtem, de Jimin közbevágott.

-De nem is kellett. Tudod, hyung, mondani nagyon sok mindent lehet. Tudod, mennyi ember mond ki dolgokat anélkül, hogy komolyan gondolná? Rengeteg. Sosem mondtad, hogy köszönöd, de az, hogy mindig ott voltál, ha szükségem volt rád többet ér ezer üres szónál is - mondta, én meg csak ültem ott, könnybelábadt szemekkel, és már éppen át akartam ölelni Jimint, mikor A feleség megelőzött, és zokogva rontott be a nappaliba és vetette magát....a nyakamba. Nem Jiminébe. Az enyémbe. Amit nem tudtam mire vélni.