Jineális életem

10.

A hétvége tulajdonképpen hamar elrepült. Talán túlságosan is gyorsan.

Miután megnéztük a házat, Jiminnek dolgoznia kellett menni (hiába, mindössze hárman dolgoznak benn, így elég húzós a beosztása, de legalább megfizetik), én pedig úgy döntöttem elkísérem, mert, hát jobb dolgom nem igazán akadt. Így, ha őszinték akarunk lenni, akkor két órán keresztül mást sem csináltam csak akadályoztam Jimint a munkájában. És mikor miattam eltört két poharat, inkább jobbnak láttam távozni.
Gyalog indultam haza, mert nem volt kifejezetten meleg, és persze azért is, mert nem volt pénzem buszjegyre. Pech. Apropó pénz. Lassan munka is kéne, ha nem akarom magam egy hónap után kidobatni az új albérletemből. Jiminnel rá is álltunk a munkakeresésre egyébként, de tekintve, hogy egyikünk sem tudja pontosan mit is szeretnék csinálni, ha nem egy irodában rohadni (márpedig a képesítésem szerint csak erre vagyok jó, pff), akkor nincs túl sok lehetőségem, ami azért elég lehangoló.

Efféle letargikus gondolatokkal teli fejjel fordultam be az utcánkba, amikor valaki hirtelen nekem jött. Teljes erejével nekem ütközött és kis híján fel is borított, de nagy nehezen sikerült megkapaszkodnom a kerítésben.

-Mi a franc, ember? Nem tudsz vigyázni?! - förmedtem rá cseppet sem kedvesen, mert hát könyörgöm, nem tud figyelni? Mire van a szeme, ha nem arra, hogy nézzen vele, és, mondjuk ne könyököljön telibe tüdőn!

-Bocs – dünnyögte, aztán hátra sem nézve egyszerűen elviharzott és otthagyott. Az első gondolatom az volt, hogy hívom a rendőrséget, vagy sokkal inkább rögtön az FBI-t, de aztán rájöttem, hogy nem tehetnének semmit, tekintve, hogy nem is láttam a „támadóm" arcát. Csak annyit tudok róla, hogy sötétkék kapucnis pulcsiban volt, és hogy kifejezetten udvariatlan. És ez nem nagy segítség, mert körülbelül száz millió ilyen ember rohangál szanaszét a világban. Így hát jobb híján csak magamban szidva a világot indultam el, és léptem be a lakópark kapuján.

A lakásba belépve elfogott egyfajta kellemetlen érzés, amit nem igazán tudtam hová tenni. Valahogy fura volt és nem tudtam, hogy micsoda. Míg végül rájöttem. Túl nagy volt a csend. Márpedig Jimin barátnőjének itthon kellett lennie és ő köztudottan nem egy csendes személyiség, mindig csinál valami olyat, amihez hanghatás is tartozik, nem szokott egy helyben, tétlenül ülni, mert miért tenné, ha egyszer, ugye engem is idegesíthet az állandó pötyögésével, vagy mi a francot csinál állandóan. Plusz ilyenkor Partvis is itt szokott lenni és ha mást nem is nagyon csinál, legalább olykor-olykor lenézően nyávog egyet. De sehol sem volt. Sem Partvis, sem A barátnő.

-Hahó! – kiabáltam be a nappaliba, hátha. De nem. Egy pisszenést és/vagy nyávogást sem hallottam. Hm. – Valaki? – próbálkoztam, eredménytelenül.

Őszintén bevallom, kezdtem kicsit kétségbeesni. Végül sikerült összeszednem magam annyira, hogy be is nézzek a nappaliba, ne csak kiabáljak, mint egy eszelős. Nem volt ott senki. Viszont a kanapén össze-vissza álltak a párnák. Úristen! Mi van, ha betörtek és elvitték Partvist, az én egyetlen, drágaságomat?! Vagy esetleg megölték A barátnőt?!

Csak kevésen múlt, hogy nem kezdtem el eszeveszetten sikítozni és őrült módjára rohangálni. Nagyon kevésen. De végül nem tettem, csak nagyot nyelve indultam meg Jiminék szobája felé, hogy ott is körülnézzek. Olyan lassan nyitottam be és olyan hangtalanul járkáltam, hogy kezdtem magamról azt hinni, betörő vagyok. Belépve a szobába nem láttam mást, csak egy hatalmas takarókupacot az ágyon, ami alatt jóformán bármi lehetett. Élő Partvis, halott Partvis, élő barátnő, halott barátnő. Már a gondolatába is beleborzongtam.
Lassan közelebb araszoltam az ágyhoz és a félelemtől remegve hajoltam a mozdultalan takarókupac fölé és minden bátorságomat összeszedve bokszoltam bele a halomba, talán nem túl finom mozdulattal. Ekkor pedig egyszerre több dolog is történt. A takarók alól hallatszódott egy fájdalmas „aú, a vesém!" felkiáltás, ezzel egy időben pedig a macskám kiugrott az ágy alól, ezzel a frászt hozva rám, amiért sikítozni kezdtem és próbáltam lerúgni a macskámat a lábamról, amibe tíz karommal kapaszkodott, a sikításomra viszont a takaróhalom is fellebbent és az alatta fekvő, egyébként élő barátnő is sikoltozni kezdett. Arra nem jöttem rá, hogy esetleg azért mert vesén vágtam, vagy mert én is sikítozok.
Mindenesetre egy kívülállónak szép jelenet lehetett volna. Mind ordítoztunk, Partvis is beleértve, bár ő ugye inkább keservesen nyivákolt, miközben cafatokra szaggatta a gatyám szárát, és nem mellesleg véresre karmolva a jobb bokámat.
Ez a szituáció egyébként körülbelül tíz-tizenöt perces volt. Csak úgy mondom.