Jineális életem

3.

Nem! Ez teljességel lehetetlen! Nem lehetnek eljegyezve, hiszen azt Jimin elmondta volna. De akkor mit keresett rajta az a gyűrű? Azon az ujján. A gyűrűsön. A bal kezén.
Megvan! Biztosan a szeretője jegyezte el! Hiszen otthon még sosem láttam rajta. Mert csak akkor veheti fel, mikor Jimin nem látja. Biztosan most is hozzá igyekezett, azért szállt le egy megállóval előbb.
Elég drága gyűrűnek tűnt, szóval valami tehetősebb ember lehet a szeretője. Egy ügyvéd, vagy orvos...Dr Lee! A sebész, aki Jimin sebét varrta össze, miután részegen rallyzott a fűnyíróval. Már akkor is gyanúsan méregették egymást. Sejthettem volna, hogy van valami köztük.

-Minden rendben van, fiatalember? - hajolt bele a személyes terembe egy vénséges vén anyóka. Csak ekkor vettem észre, hogy ide-oda csóválom fejem és valószínűleg elég elvetemült képet vághattam, mert az öregasszony olyan gyorsan mászott ki a képemből, ahogy előtte bele.

-Igen, semmi bajom - pattantam fel az ülésről, ezzel a frászt hozva a mamikára, meg még pár emberre. Meg a buszsofőrre.

Egy megállóval előbb szálltam le, mert ki akartam szellőztetni a fejem és feldolgozni magamban, hogy Jimin barátnője megcsalja Jimint.

Útközben elhaladtam egy pékség előtt és már majdnem bementem venni valamit, amikor eszembe jutott, hogy nincs pénzem. Mármint van, de az lakbérre kell. Valahogy ezt a problémát is orvosolni kéne. Eddig két helyre küldtem be az önéletrajzomat, de még egyik helyről sem jeleztek vissza. Habár így visszagondolva, nem is biztos, hogy feladtam a leveleket a postán. Fene tudja. Úgysem akartam volna egyik helyen sem dolgozni. Pfuj. Nem akartam többé adminisztrátor lenni. Az a sok átkozott papír, a dohos iroda, a betokosodott kollégák, a kotnyeles takarítónők, akik mindenáron tudni akarják, hogy miért sírsz a szeméttározó mögött egy kockás plédbe csavarva, pillecukrot majszolva...Ebből én nem kérek többet. Egyszóval: pfuj.

A parkban aztán szokásomhoz híven kiöntöttem a szívemet azon élőlényeknek, akik még hajlandóak voltak végighallgatni - vagyis a kacsáknak. Ezzel el is voltam egy darabig, de miután egy óvodáscsoport egyik tagja mutogatni kezdett felém és azt hajtogatta, hogy: "A csúnya bácsi beszél a kacsákhoz, ááá!", jobbnak láttam lelépni onnan. Mellesleg megsértődtem. Beszéltem a kacsákhoz, rendben. De hogy csúnya lennék?! Igaz, hogy az arcom már beesett a sok nemalvástól, de kikérem magamnak, hogy csúnya lennék!

Ezután egy bokorban kerestem menedéket, hogy egy farönkön ülve olvashassam el az újságot, de miután többen is benéztek a bokorba és elkiáltották magukat, hogy:"Mi az istent csinál maga? Elment az esze?", jobbnak láttam onnan is elhúzni a csíkot.

A hazatérésig hátramaradt óráimban céltalanul bolyongtam tehát a parkban és azon gondolkodtam, hogy mondjam el Jiminnek a rossz hírt, miszerint a barátnője megcsalja egy negyvenes évei végét taposó, és Jiminnél jóval gazdagabb orvossal. Akármennyit is agyaltam rajta, erre nem létezett jó megoldás.
Az, hogy munkát kéne keresnem, eszembe sem jutott.

Délután egykor aztán a hasam korgására eszméltem fel és úgy döntöttem, alibi munkábajárás ide vagy oda, én haza megyek enni!

Két buszt is lekéstem, mivel az oviscsoport pont a park bejáratában állomásozott és én meg véletlenül sem akartam, hogy elvigyenek a rendőrök.

A busz most szinte üres volt, így kényelmesen elüldögéltem hazáig.

A házunk bejárata előtt elidőztem egy darabig, mert eszembe jutott, hogy Jimin azt mondta a barátnője délelőttös a kávézóban, tehát akkor már itthon kellett lennie. Persze csak, ha nem Dr Lee-vel hempergett éppen, ugye.

Végül nagyot sóhajtva lenyomtam a kilincset, felkészülve a találkozársa, amikor...amikor kis híján kitörtem a nyakamat a macskámban.
Megbotlottam és az államat felhorzsolva csúsztam végig a konyha padlóján, megállva egy pár balerina cipőbe bújtatott láb előtt.