Jineális életem

9.

Másnap reggel, mikor felkeltem – egész nyugodtan aludtam az éjszaka, nem is értem – annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem is találtam szavakat. Minden reggelemet úgy kezdem, hogy nyújtózkodom egy nagyot. Most is ez történt, csakhogy a folyamat végeredménye nem az lett, hogy sokkal üdébbnek és frissebbnek éreztem magam, hanem az, hogy fejbevertem a mellettem az igazak álmát alvó Jimint!!! Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, de tény, hogy mindketten kellően lesokkolódtunk a kora reggeli (tíz múlt öt perccel, khm) órákban. Én attól, hogy mégis mi a jó francot keres ott Jimin(!), Jimin meg attól, hogy arra kelt fel hogy kisebb agyrázkódást szenvedett.

-Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést a homlokát tapogató barátomnak.

-Hol? – ült fel az ágyban, és miután végre leesett neki, hogy hol van, tágra nyílt szemekkel nézett rám. – Hogy kerültem ide?

-Én is pontosan ezt szeretném megtudni! – förmedtem rá cseppet sem kedvesen.

-Valami olyasmi rémlik, hogy hazajöttem hajnali fél kettőkor – vakarta meg a homlokát. – Aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.

-Oké, de miért ide? Miért az én ágyamba? Ennyire azért nem vagyunk jó barátok, Jiminie! – kértem ki magamnak a már bántóan közvetlen stílusát, mert azért már na!

-Nem, nem! Be akartam menni Minseo-hoz, tudom, de zárva volt az ajtó. Igen, és nem tudtam bemenni, ezért idejöttem – emlékezett vissza nagy nehezen Jimin.

-Zárva volt az ajtó? Érdekes – húztam gúnyos vigyorra a számat, isten tudja, miért. Talán azt hittem, hogy egy zárt ajtó majd véget vet a kapcsolatuknak, vagy én nem tudom.

-Szegény, biztos nagyon kikészült a bátyja miatt – sóhajtotta Jimin. – Majd ha hazajön beszélgetek vele róla.

-Ja, oké, meg minden, de most már kiszállnál az ágyamból?

-Persze, megyek már, de te is készülődj!

-Mert? – kérdeztem eléggé kiakadva, mert úgy terveztem visszaalszom, miután Jimin lesz kedves és kilép végre a személyes teremből!

-Mert tegnap beszéltem Hoseokkal, hogy odamegyünk egy órára megnézni a házat – mondta, majd kisétált a szobámból.

Hát persze! A költözködés, amiről én személy szerint teljesen elfeledkeztem...Remek, még ez is! Ha nem túl sok életkedvvel is, de mire felöltöztem és sikeresen nem nyírtam ki Partvist, amiért belepisilt az egyik cipőmbe, már dél volt. Unottan bámultam a macskapisi mentes cipőjét éppen felhúzó Jimint, aki nem értette, mi bajom. Végül már nem bírtam nézni a szerencsétlenkedését, ezért egyszerűen otthagytam és kisétáltam az udvarra. De meg is bántam, mert Yoongi éppen akkor sétált visszafele a kukáktól és elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzon minimum a tekintetünk. Idegesen toporogtam a bejáratban, de felesleges volt feszengenem. Yoongi elsétált mellettem, mintha mi sem történt volna. Megkönnyebbült sóhajjal kopogtam be a konyhaablakon Jiminnek, hogy hol a fenében van már, amikor végre nyílt az ajtó és Jimin szó szerint kiesett rajta. Végig terült a betonon és halkan nyöszörögve tápászkodott fel, miközben próbáltam nem képen röhögni szegényt.

-Esküszöm Jimin, tök úgy viselkedsz, mint egy részeg – mondtam neki, miközben felrángattam a könyökénél fogva.

-Pedig én csak egy koktélt ittam, semmi többet! – tekintett előre meggyötörten, leporolva a nadrágját.

-Tudod jól, hogy neked már az is sok! – lökdöstem az autója felé, hogy elindulhassunk végre, de mielőtt a volán mögé ült volna, szükségesnek éreztem megkérdezni: - Tudsz így vezetni?