Jineális életem

18.

-Mit csináljunk először? - nézett rám Yoongi érdeklődve, miután végre megvettük a jegyét és besétáltunk a kapun.

-Kerüljük el a terroristát - biccentettem a biztonsági felé. Aki csak látszólag volt biztonsági, amúgy meg biztos voltam benne, hogy nem az. Hah, az anyja biztos büszke rá, hogy a fia terrorista biztonságinak álcázva. Ez is Jimin feleségének a hibája. 

-Mi? Milyen terroristát? - pillantgatott Yoongi hátra ijedten, mert közben elrángattam onnan. - Hová megyünk?

-Megkeressük a többieket - húztam magam után, a tömeget pásztázva hátha meglátom a cuki kis Jimint, az elbűvölő Namjoont, vagy a társaság maradék kevésbé előnyös tagjait. 

-Kik vannak még itt? - csodálkozott Yoongi. Persze, hiszen ő csak Hoseokról tudott, mivel csak róla szóltam neki. 

-Jimin és a felesége, ahahajj, meg a gyerekük persze, hiszen az anyjában él - magyaráztam, Yoongi meg vihogva figyelt. - Na és persze Namjoon - tettem hozzá elvörösödve. - Ja, meg Jiwoo.

-Az meg ki? - értetlenkedett Yoongi.

-Hoseok vigyáz rá szabadidejében. De mivel tanár, jövő héttől már tanít, ezért onnantól majd én vigyázok a gyerekekre - hadartam a nyakamat nyújtogatva, hátha kiszúrok valakit, de csak egy csomó egyforma fejet láttam. Ah, Ázsia. 

-Nem bírom a gyerekeket - fintorgott Yoongi.

-Köszönöm. Végre valaki - pillantottam rá hálásan. - Na és, amúgy, hoztál cukros káposztát? - néztem rá kérdőn.

-Éppen a rendelőből rohantam ide - nézett rám szemrehányón.

-Ez nem volt válasz. Most akkor hoztál vagy nem? - meresztgettem a szemeimet, de sehol sem láttam senkit a tömegben. És akkor beugrott! A terrorista, Ahmed, nyilván, hiszen minden terrorista Ahmed, na szóval, minden bizonnyal fogva tartja őket a kis bódéban a háta mögött. A nyomorultja.

-Nem hoztam, hát hogy hoztam volna? - akadékoskodott Yoongi, de én nem figyeltem rá, eliramodtam Ahmed irányába. - Hová mész? - szólt utánam Yoongi, de elengedtem a fülem mellett. 

A nagy lendület miatt nekivágódtam Ahmed hasának, de azonnal vissza is pattantam. Bár előtte éreztem valami keményet a mellkasánál. Hhhh, bomba! Nyilván az, mi más lenne? 

-Segíthetek? - nézett rám Ahmed kérdőn. 

-Jó, először is nyugalom - emeltem fel a kezeimet. - Nem kell robbantgatni, semmi szükség rá.

-Uram, jól érzi magát? - kérdezte Ahmed gyanúsan méregetve és még egy lépéssel közelebb is jött.

-Ne közelítsen! - visítottam. - Inkább mondja meg, hol vannak a barátaim? Tudom, hogy bezárta őket! És ne merjen ellenkezni, van velem egy pszichológus - jelentettem be, mert nem igazán volt jobb ötletem.

-Áhá, már mindent értek - bólintott az őrnek álcázott Ahmed. - Nem vetted be a gyógyszered, igaz? Kicsit kiszöktünk nézelődni, meg egyebek, ugye? - nézett rám bólogatva.

-Hogy mi van? - ráncoltam a szemöldököm. 

-De sebaj, majd én visszaviszlek - indult meg felém vigyorogva, én meg ijedtemben hátrálni kezdtem, mert féltem, hogy most berobbant. Nekiütköztem a kerítésnek és félelmemben fejhangon kezdtem visítani, hátha így elriasztom, de nem vagyunk denevérek, így ezzel nem sokra mentem. 

-Yoongi!!! - kezdtem el kiabálni, mikor feltűnt, hogy az ultragáz (haha) ultrahangjaimmal semmire sem megyek. Ahmed már kinyújtotta felém a lapáttenyerét, amikor hirtelen Yoongi vetődött be elém, megállítva a kivégzőosztag egy tagját.