Jineális életem

6.

Már nem is tudom, min akadtam ki jobban. Azon, hogy a rendező leordította a fejem, hogy mégis, mit képzelek, azon, hogy estig a városban mászkáltam, mégsem tűnt fel senkinek, vagy azon, hogy Jimin TÉNYLEG megkérte a barátnője kezét és ő igent mondott.
Egy délután alatt úgy összezuhantam, hogy azt elmondani nem lehet. De haladjunk csak szépen sorban.

A forgatás végén konkrétan kimenekültem a kávézóból (na jó, kidobtak), és próbáltam a maradék becsületemet megőrizve távozni, de miután senkinek (és itt most Jiminre gondolok) nem tűnt fel, hogy nem vagyok ott, majdhogynem sírva távoztam. De megőriztem a hidegvérem és végül csak a parkban kezdtem el bőgni, de akkor úgy, mint egy nagyranőtt óvodás. Az emberek bámulni kezdtek, ami bevallom egy kicsit zavaró tud lenni, ha az ember éppen magába fordulva akar mérhetetlen világfájdalmat érezve zokogni, de tekintve, hogy egy parkban voltam, ahol nem is kevés ember lézeng a nap huszonnégy órájában (bár hajnalban csak a drogosok, meg hajléktalanok), ez közel sem volt egyszerű mutatvány. Végül, mikor már a huszonhatodik ugyanolyan néni kérdezte meg, mi bajom, kifakadtam és inkább elszaladtam, amit gondolom nem egy fürkésző szempár kísért, sőt még azt is hallani véltem, hogy valami kitetovált motorosbandába illő tag ráüvölt a nénire, hogy "mit mondtál neki, te paraszt?!", de ezt már inkább rájuk hagytam. A kacsás tóhoz menekültem, hátha ott vígaszt találok, de a kacsák basztak odajönni hozzám, én meg ideges lettem és hozzájuk vágtam egy követ, bár tekintve, hogy nem tudok célozni, így a kő öt méterrel arrébb landolt, mint amerre a kacsák voltak. Pechemre a dobálózásomat észrevette egy parkőr, vagy ki és üldözni kezdett. Kétszer futottam körbe a tavat, nem akartam többször, mert akkor már úgy tűnt volna, hogy én üldözöm a parkőrt és nem fordítva. Szóval inkább elhagytam a terepet, és úgy döntöttem hazamegyek, mert már kezdett sötétedni. A 19:27-es buszt lekéstem, amitől szintén nagyon kiakadtam, bár közre játszhatott az a tény is, hogy az a mamika vigyorgott rám gúnyosan az ablakból, akit reggel jóformán majdnem fellöktem. Ott ült az ablak mellett és gúnyosan csattogtatta a műfogsorát. De tényleg. Kivette a szájából. Pfuj. Mivel a következő busz csak húsz perc múlva jött, némi vonakodás után elindultam gyalog. Egyébként mikor megnéztem hány óra van, láttam, hogy Jimin keresett félórával ezelőtt, de ennyi. Mindössze egyszer jutottam eszébe. Egyetlen egyszer. Még a tetovált csávó, meg a parkőr is többet foglalkozott velem, mint a legjobb barátom. Erre a gondolatra mérhetetlenül szomorú lettem és drasztikus lépésre szántam el magam. Be fogok tépni. És tudtam is, hol találok erre megfelelő helyet. Yoongi. Hiszen ő drogot termeszt, és ha szépen megkérem, biztosan ad belőle. 

Egy kényelmes, 19 perces és 57 másodperces sétával (jobb elfoglaltság híján mértem az időt) érkeztem meg a lakópark bejáratához. Beütöttem a kódot, ami egyébként rém egyszerű (4477), ezért mindig is rettegtem, hogy ha egyszer erre tévedne egy eszesebb betörő, akkor majd tök könnyen bejut és el-, vagy kirabol. De rájöttem, hogy nincs miért aggódnom, amikor láttam, hogy az egyik intelligensebb szomszédom sem tud bejönni, lévén tele voltak a kezei. Így hát gondoltam a betörő sem tud bejönni, mert hát ő mennyivel több cuccal jön már. Feszítővas, meg zsák az értékeknek, úgyhogy azóta teljesen nyugodt vagyok.

Mivel a mi házunk közvetlenül a kapu mellett van, igyekeztem úgy elhaladni előtte, hogy még véletlenül se vegyenek észre. De aztán láttam, hogy nem ég bent a villany, úgyhogy megnyugodtam. Nem akartam most Jiminnel találkozni.....a barátnőjével meg főleg. Viszont a macskámat láttam az ablakban. Kicsit úgy tűnt, mintha gúnyosan intene egyet, de elvetettem a feltételezést. Inkább csendben tovább haladtam Yoongi háza felé, ami kicsit beljebb van, már majdnem a közös udvar végén. A közös udvaron kívül minden házhoz tartozik egy saját udvar is, ahol akármit csinálhat az ember. Mondjuk nem hinném, hogy drogot is lehet termeszteni, de hát Yoongi pont nem úgy néz ki, mint akit érdekelnek a szabályok.