Jineális életem

30.

Elgondolkoztál már valaha azon, hogy milyen nehéz egy ötévest lefoglalni tévé nélkül? Mert én kénytelen voltam. Két hét telt el, mióta felrobbant a tévé, de még mindig nem cseréltük ki. A helyén egy üres folt virított, enyhén fekete parkettával karöltve. Eredetileg rögtön másnap elmentünk volna egy újat venni, de valaki (Namjoon) egész nap nem volt otthon, mert elment a húgával (blöh) meg Seokieval meglátogatni a szüleit, úgyhogy egyedül maradtam. Vagyis nem egészen, mert Jimin meglátogatott, ami egyszerre volt jó (mert hát a legeslegeslegjobb barátom) és idegesítő (mert egyfolytában gügyögve beszélt).
Utána meg valahogy mind elfeledkeztünk róla. De most, hogy az ötéves Jaehyun a kanapé helyett a lábamon ugrált már egy órája, kénytelen voltam újra elgondolkozni a kérdésen.

-Mondd csak, Jaehyun - néztem a kisfiúra, mire az egyetlen másodpercre hajlandó volt abbahagyni a lábam taposását, de utána rendületlenül folytatta, mintha mi sem történt volna. - Te minek örülnél jobban? Egy kisautónak vagy egy HD kijelzős LG plazma tévének? - kérdeztem, mire elgondolkodva nézett rám.

-A kisautó piros? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.

-Nem tudom - vontam vállat.

-A kisautót választom, mégha nem is piros - felelte pár másodpercnyi töprengés után.

-Biztos? - vontam fel a szemöldököm kérdőn. - A kisautón nem tudsz például valóságshow-t nézni, míg egy HD kijelzős LG plazma tévén viszont igen.

-De én nem akarok olyan valóságos sót nézni. Kisautózni akarok - felelte dacosan.

-Rossz válasz - mondtam, mire morcos fejjel újra ugrálni kezdett, továbbra is a lábamon. - Jó, jó, veszünk kisautót, csak hagyd ezt abba - fogtam le a gyereket, mire az arcán megjelent a gyerekekre olyannyira jellemző "nyertem, köcsög" mosoly. Pfuj.

Így hát kénytelen voltam azon a csütörtök délelőttön elindulni Jaehyunnal a plázába. Namjoont nem kérhettem, hogy vigyen el, mert egész héten megállás nélkül dolgozott, Jiminék valahol voltak, Hoseok dolgozott, Yoongi azonban...Yoongi aznap szabadságon volt és nem csinált semmit. Vagyis csak azt hitte. MUHAHAHA.

-Figyelj, Jaehyun - fordultam a kisfiúhoz, mikor már a buszon ültünk. - Elmegyünk a plázába kisautót venni, előtte viszont beugrunk egy mogorva, ijesztő bácsihoz, jó?

-Mennyire ijesztő? Olyan ijesztő, mint Zordon? - kérdezte ijedten. Jó tudni, hogy ezek szerint Zordon az Oroszlánkirályból kiüti nála a félelem-mércét. Nálam már a Jancsi és Juliskánál kiakad. (megj.: vajon miért, nem is értem...)

-Nem annyira ijesztő, de van baja - mondtam végül. Nem úgy tűnt, mintha nagyon megnyugtattam volna a gyereket, de hát ez van, nem lehet minden habostorta.

A lakópark kapuján belépve megszokásból végigfuttattam a szemem Jimin házán, ahol nem is olyan régen még én is éltem, majd kézenfogva Jaehyun-t elindultam az udvar végében álló ház felé. Április utolsó napjai voltak, de már akkor is rohadt meleg volt. Ez lehetett az oka annak, hogy Yoongit a zöldségeskertjében találtuk meg, amint éppen gazolt.

-Yoongi! - kiabáltam neki a kerítés felett, mire felnézett és miután realizálta, hogy én vagyok az, a derekát fájlalva állt fel és indult el felém.

-Hát te meg? Hogyhogy itt? - tudakolta. - Bassza meg, beállt a derekam - tette hozzá diszkréten.

-Yoongi! - szóltam rá, amit nem értett, de aztán a magam mellett álló gyerekre mutattam.

-Mi van vele? - értetlenkedett a gyerekre bámulva, aki valóban úgy nézett ki, mint aki igencsak be van tojva Yoongi látványától, aki viszont erőteljesen úgy nézett ki, mint egy hatvan éves öregasszony. Már csak a kendő hiányzott a fejéről.