Jineális életem

16.

-Sikerült már beszélned Jiminnel? - nyomkodta tovább Yoongi unottan a telefonját, fel sem nézve, amikor kopogás és köszönés nélkül beestem a rendelőbe.

Szó nélkül, teljesen pszichopatán meredtem rá, és nem válaszoltam neki, csak karba tett kézzel lehuppantam vele szembe a kanapéra, eszelősen bámulva és hangosan ciccegve. Ezer évnek tűnő idő múlva végül felnézett a mobiljából és jóformán el is ejtette, annyira megijedt az eszelős, vérfagyasztó tekintetemtől.

-Mi történt? - kérdezte.

-Elmondom én mi történt! Ó, hát persze, hogy elmondom! Hogyne mondanám!

-És még ma, vagy esetleg visszajössz holnap? - meredt rám értetlenül.

-Mondd, te nem olvasol híreket? - néztem mélyen a szemébe. Rezzenéstelen arccal bámult vissza rám.

-Miért, kéne? - vonta fel a szemöldökét.

-Ki tudja? Talán nem ártana... - vágtam rá.

-Te jó isten, mit műveltél? - kerekedtek el a szemei és a telefonját felkapva felpattant és idegesen járkálni kezdett fel-alá. Én már csak azért sem mondtam semmit. Ültem ott tovább fancsali képpel, karba tett kézzel. Onnan tudtam, hogy megtalálta a cikket, hogy hangosan elkezdett röhögni. De valami elképesztő hangosan. Szerintem még a folyosó is visszhangzott tőle.

-Haha - imitáltam nevetést, megpróbálva túlharsogni Yoongit, de mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel.

-Mi a franc, ember? - röhögött. - Beütött a cukros káposzta, vagy mi az isten?

-Nagyon vicces vagy - morogtam.

-Te is - rázta meg a telefont az arcom előtt, a képembe tolva a nevetséges cikket - magamról.

-Figyelj - kezdett bele Yoongi, de gyakran meg kellett állnia, annyira röhögött. - Mégis miféle cikkcím ez? "A macskájáért mászott fára a bolond fiatal, végül lakótársának kellett leszednie". Mégis...mi a franc ütött beléd?

-Elmondanám, ha nem nevetnél bele a pofámba! A pszichológusomként inkább támogatnod kéne, mintsem rombolni az önbizalmam...még jobban - akadtam ki.

-Jó, jó - huppant le a foteljébe, de azért beletelt egy "kis" időbe, amíg eltüntette az idegesítő vigyort a képéről. - Mondhatod.

Én pedig nagy nehezen nekikezdtem.

Tegnap, miután hazamentem Yoongitól, illetve a régi haza, Jiminhez, tüntetően nem szóltam hozzá, ő meg nem kérdezett. Bevonultam a volt szobámba és ott duzzogtam körülbelül egy órán keresztül. Mondhatnám, hogy ezután felnőtt módjára kimentem megbeszélni velük a dolgokat, de nem. Jimin felesége (pfuj) jött be - kopogás nélkül! - és kérdezte meg szükségem van-e valamire.

-Nem kösz - motyogtam.

-Rendben - sóhajtotta, majd megfordult, hogy távozzon, mikor is utána szóltam.

-Hazamegyek - mondtam.

-Hogy? - fordult vissza döbbent arccal.

-Azt mondtam, hogy hazamegyek. Három hete itt lakom, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért! A saját lakásomban akarok élni, felnőtt ember módjára! - soroltam és végére még fel is pattantam az ágyról.

-Jin.

-He?

-Eddig is bármikor haza mehettél volna. Senki nem kényszerített arra, hogy itt legyél. Gondoltuk pár napig gondod viseljük, mivel csúnyán beverted a fejed, mikor elájultál. Gondoltuk, majd haza mész. De nem mentél, mi pedig nem szóltunk - nézett rám A feleség értetlen arccal.