Jineális életem

28.

Namjoon csikorgatja a fogait álmában. Eddig nem zavart, mert vagy külön szobában aludtunk, vagy pedig én előbb aludtam el, mint ő. De így, hogy ébren tartott a kattogó agyam és hajnal négykor eszelős tekintettel bámultam a plafon egy valamiért a többinél világosabb pontját, amire rávetült a hold fénye, ami kilencvenfokos dőlésszögben világította meg a szoba egy pontját, és amit már jó másfél órája figyeltem, igenis zavart, hogy Namjoon csikorgat. Én éppen gondolkodni próbáltam (volna).

Valamiért pont aznap éjjel, pontosabban április tizenhatodikának éjjelén jött rám a teljes pánik az esküvővel kapcsolatban. Mert még egyszer sem gondoltam bele, mivel is jár ez az egész. Elköteleződés, miegyéb. Kitört rajtam a pánik és nem tudtam, miért. Mindennél jobban szeretem Namjoont, és vele akarok lenni, mégis volt valami nyugtalanító érzés a mellkasomban, mikor az esküvőre gondoltam. Bár lehet, csak a TBC-m. Baszki, mi van, ha tényleg TBC-s vagyok?! Nem akarok meghalni, még csak most házasodnék! Úristen, esküvő! Ez egy ördögi körforgás, én mondom.

Szövevényes gondolataim végtelen hálójának kellős közepén vergődtem épp, mikor Namjoon hirtelen megszólalt:

-Ne vidd el - hangzott fel a szájából. A hangra ijedten fordultam felé. Először azt hittem, hozzám szól, de mivel én éppen semmit nem akartam elvinni onnan, így remek közérzetettel megállapítottam, hogy Namjoon a fogcsikorgatását megspékeli egy kellemes alva beszéléssel. Szuper.

-Az az egyetlen zoknim, ami nem lyukas. Ne vidd el! - folytatta, én meg nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Ez a szerencsétlen zoknikról álmodik. Ilyen a tökéletes férjjelölt. Kell ennél több? Szerintem sem.

Nem akartam felébreszteni, viszont megmaradni sem bírtam tovább mellette, úgyhogy halkan feltápászkodva kisurrantam a nappaliba, ahol kis híján részem lehetett volna egy kellemes combnyaktörésben, ha nem ugrom félre időben Partvis előtt, aki éjnek évadján sem lazsált, eltökélten kereste azon alkalmakat, mikor a lelkiismeretfurdalás egyetlen apró szikrája nélkül eltehet láb alól.

-Partvis, az istenit neki! - szitkozódtam, mire Partvis halkan (és talán csalódottan?!) felnyávogott, majd odébbállt. Bezzeg Fűrészpor csendben szunyókált, és Vizes is nyugodtan úszkált. Nem igaz, hogy nem tud róluk példát venni!

Miután nagyjából magamhoz tértem a macskám okozta megrázkódtatásból, megálltam az ablak előtt és csak bámultam kifelé. A hold itt csak negyvenöt fokos szögben sütött a szemembe. Ezt mindenképp pozitívumnak tekintettem. Hajnali ötig álltam ott, bár sokra nem jutottak, csak elzsibbadtam. De okosabb nem lettem. Aztán lefeküdtem, mert azt már nem akartam, hogy a Nap süssön a szemembe akárhány fokos szögben.

Két órával később csörömpölésre keltem. Pont a REM fázisom kellős közepén. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. A párnámat az arcomra szorítva próbáltam elnyomni a kívülről érkező hatások bármilyen formáját, de aztán újra csörömpölés hallatszott, én meg azért nem akartam, hogy Namjoon (mert tudom, hogy ő volt) elpusztítsa az egész konyhát.

Vízilovakat megszégyenítő ásítással tántorogtam ki a konyhába, ahol az ajtóban megállva egy igen kétségbeesett Namjoonnal találtam szembe magam, amint a csészéje maradványait igyekszik partvissal összekotorni. Nem a macskával. Csak hogy tisztázzuk.

-Jó reggelt - köszöntem neki felvont szemöldökkel, szarkazmussal teli hangszínnel.

-Áh, Jin, szia - motyogta, miközben egy elefánt kecsességével igyekezett rendet teremteni maga után, megjegyzem kevés sikerrel. - Mi újság? - próbált csevegni.

-Nálam nem sok - vontam vállat. - Ahogy látom nálad annál több.

-Oh, igen. Nos ez...hát az úgy történt, hogy ültem.