Jineális életem

14.

Szomorú voltam? Igen.
Mérges voltam? Igen.
Sírtam? Igen.
Elfelejtettem visszamenni a macskámért? Igen...

Partvis mellesleg még most is dühös rám ez miatt, pedig már több, mint egy hete történt! Igazán nem tudom mégis mivel engesztelhetném még ki. Már vettem neki egér alakú plüsst, ami talán csak azért nem tetszett neki, mert számítógépes egér volt, meg vettem neki a kedvenc kajájából, mindent megpróbáltam, de mivel azt hiszem elvből utál, így hiába törtem magam.

-Partvis, ne csináld már! - néztem rá könyörgőn, és hátha feldobja a kedvét alapon eldobtam neki az egeres plüsst, de pont fejbe találtam, mire úgy nézett rám, akár egy gyilkosra. Igen, azt hiszem az is voltam. Megöltem a macskám jókedvét. - Kérlek ne karmolj meg! - emeltem fel a kezeim védekezően, mire Partvis lenézően nyávogott egyet és otthagyott.

A térdeimre támaszkodva ültem a kanapén, komoran magam elé bámulva és hirtelen rám tört a magány. Olyan egyedül éreztem magam, mint talán még soha...Hiányzott Jimin és az idegesítő barátnője, hiányzott Partvis (a szemét dögje!), hiányzott Namjoon (bár nem mondta meg, miért űzött el a lakásomból, úgyhogy még kicsit haragszom rá azért) és hiányzott az anyám is. Úgy döntöttem felhívom, úgyis régen beszéltünk.

Úgy kábé a huszadik csörgésre fel is vette.

-Szia anya! - szóltam bele vidáman.

-Ki az? - kérdezte gyanakodva.

-Öhm, a fiad.

-Melyik? Minhyuk vagy Taemin?

-Seokjin, anya. Jin vagyok - szóltam a telefonba furán. - Mellesleg én vagyok az egyetlen fiad. 

-Mi? Nem hallak jól! KI VAGY? - üvöltött anyám a telefonba.

-SEOKJIN! - kiabáltam vissza.

-Ááá! Megérkezett már a lábkenőcs, amit rendeltem?

-Honnan tudjam?! Én a fiad vagyok!

-Micsoda? Nekem nincs fiam! Ki maga? Ne tegye le, hívom a rendőrséget!

-Hát persze! - motyogtam, majd lecsaptam a telefont. Egy darabig sokkos állapotban meredtem magam elé, majd a történteken kezdtem töprengeni. Mégis mi a jó édes-savanyú csirke történt az előbb? Mi a franc ütött az anyámba? Mégis mikor őrült meg? Hogyan történt? Nekem erről miért nem szólt senki?

A gondolataimból a hirtelen kinyíló ajtó zökkentett ki. Namjoon hazajött.

-Szia - torpant meg a nappaliban és zavarában a tarkóját fogdosta. Azóta az eset óta nem igazán beszéltünk. 

-Szia - köszöntem vissza sértetten. Namjoon nem igazán törte magát eddig, hogy megmagyarázza a történteket, én pedig nem kérdeztem rá. De valamiért nagyon úgy tűnt, hogy ezt most akarja megtenni.

-Figyelj - köszörülte meg a torkát. - Én nem akartalak a múltkor kellemetlen helyzetbe hozni...

-Mégis sikerült - vágtam közbe. 

-Igen, azóta már rájöttem, hogy talán nem így kellett volna ezt az egészet....de egyszerűen nem mondhattam el, miért!

-Most már elmondhatod?

-Nem - rázta a fejét. - De hidd el, semmi olyasmi. Semmi illegális, vagy valami más, nem tudom mire gondoltál, de egészen biztosan nem az! - hadart. 

-Miért nem mondhatod el? Hadititok, vagy mi? - nevettem fel, de a komor arcát látva lefagyott az arcomról a vigyor. - Az? 

-Mondhatjuk úgy is - túrt a hajába idegesen, amitől édesistenem olyan kibaszott jól nézett ki, hogy azt hittem ott helyben ráugrok. De hát miket beszélek! Hiszen ráugrottam. Na jó, nem egészen hétköznapi értelemben vett ugrás volt, mivel én egy hirtelen ötlettől vezérelve megindultam felé, mire Partvis (szerintem direkt) nyávogva elém szaladt, én meg orra buktam benne és egyenesen Namjoonon landoltam.

-Bocsi - motyogtam lángvörös arccal és megpróbáltam felkászálódni róla úgy, hogy mondjuk ne rúgjam tökön, mert tőlem még az is simán kitelt volna. Hogyne. 

Namjoon azonban megragadta a könyököm és visszarántott. Azt hittem, csak képzelődöm, de olyan erősen szorított, hogy egészen biztosan megtörtént. A szívem a torkomban dobogott, és ahogy belenéztem a gyönyörű zöld szemeibe, csak arra tudtam gondolni, hogy tonhalat ebédeltem és most milyen rohadt büdös lehet a leheletem, te atyaég! 

Namjoonnal nagyon sokáig csak bámultunk egymásra(én persze visszatartott lélegzettel), de a tekintetéből semmit sem sikerült kiolvasnom. Ez pedig zavart. Ezt leszámítva nagyon szép pillanat volt. Egészen addig, míg full hangerőn meg nem szólalt a csengőhangom.

-Francba már! - szitkozódtam, miközben legnagyobb sajnálatomra lekászálódtam Namjoonról és felvettem a telefont, aminek a kijelzőjén Jimin pszicho feje villogott. - Igen? - szóltam bele viszonylag kulturáltan. Asszem.

-Jin...Jin - szólt bele a telefonba. A hangja tele volt kétségbeeséssel és félelemmel. Azonnal átértékeltem a helyzetet. Itt most helye sem volt egy elrontott romantikus pillanat miatti kesergésnek. 

-Mi az? Mi történt?

-Jin... - Jimin jóformán zokogott, nekem pedig a szívem megszakadt, hogy ilyen állapotban kell hallanom a legjobb barátom. 

-Jimin! Mi történt? - kérdeztem egyre ingerültebbé válva. Namjoon értetlenül és azt hiszem aggódva figyelte a telefonbeszélgetést. Nem értette mi van. A baj az volt, hogy én sem.

-Minseo - nyögte ki nagy nehezen. 

-Mi van vele? Jimin!

-Elájult...nagyon rosszul volt és elájult - zokogott. - Kórházba vitték.

-Melyikbe?

Jimin elmondta a címet én pedig közöltem, hogy azonnal oda megyek és leraktam a telefont.

-Mi történt? - kérdezte feszülten Namjoon.

-Jimin barátnője kórházba került - magyaráztam, miközben a cipőmet rángattam a lábamra. - Odamegyek.

-Elviszlek - ajánlotta fel rögtön, én pedig nagyon hálás voltam neki ezért. 

A kórház épületében hatalmas volt a nyüzsgés. Egyedül vágtam át a tömegen, félrelökve mindenkit, aki az utamba került. Namjoon még javában parkolóhelyet keresett, amikor megérkeztem a körterem elé, ahol Jimin rögtön a nyakamba ugrott.

-Hyung! - sírt. - Annyira megijedtem!

-Semmi baj, Jiminie. Minden rendben lesz - veregettem hátba, miközben szorosan magamhoz öleltem. Lassan, nagyon lassan eltoltam magamtól és leültettem az egyik székre. - Meséld el, mi történt! - kértem.

-Hát - mondta az orrát fújva. - Nem is tudom pontosan. Az egyik pillanatban még a nappaliban nevetgélt valami sorozaton, aztán kiszaladt a mosdóba, mert azt mondta fáj a hasa. De sokáig nem jött ki, én pedig aggódni kezdtem érte, hyung! És mikor bementem.... - csuklott el a hangja. - Mikor bementem, ott feküdt a padlón, mozdulatlanul, érted? - temette az arcát a tenyerébe. A válla rázkódott a zokogástól. 

-Nem lesz semmi baj - nyugtattam. De jóformán nekem is eleredtek a könnyeim, annyira fájt őt így látni. 

Ekkor egy orvos lépett ki a kórteremből és kedvesen intett, hogy menjünk be. Jimint támogatva léptem be a kórterembe, felkészülve minden eshetőségre. Csak arra nem, hogy A barátnő fülig érő vigyorral ül az ágy szélén, teljesen egészségesnek tűnve.

-Minseo! - vetette rá magát Jimin rögtön, szinte lelökve az ágyról, mire én csak unottan fintorogtam egyet. - Minden rendben veled? Ugye jól vagy?

-Jobban nem is lehetnék, Jimin! - nevetett.

-Hogy érted? - pislogott rá Jimin furcsán.

Ekkor egyszerre több dolog is történt. Kinyílt az ajtó és belépett rajta Namjoon, rögtön megtorpanva a bejáratban, felkiáltva, hogy "Hugi?!", belerondítva ezzel "hugi" örömteli "terhes vagyok!" felkiáltásába.

Én meg asszem elájultam...

[Véleményem szerint kicsit lapos és uncsi volt a sztori, úgyhogy fel akartam pörgetni kicsit...szerintem nem sikerült XD]