Jineális életem

2.4

Az autó, talán mondanom sem kell, hogy egy CSEPPET túlzsúfolt volt, így eléggé nehezemre esett felvázolni Jiminnek, hogy mi is történt pontosan, de kiderült, hogy kár volt fáradnom, mert Jimint egyáltalán nem érdekelte a dolog. Hamar le is tette. Ami nem esett jól, de elfogadtam.

-Hoseok, lehetne, hogy nem könyökölsz a bordáimra? - fészkelődött mellettem Yoongi, olyannyira, hogy végül ő könyökölt az én bordáimra.

-Már elnézést! - csattantam fel, mire a kocsiban ülő összes személy felém fordult. Még Namjoon is. - Te az utat nézd, az istenért! - kiáltottam fel még hangosabban, mint az előbb. Végül szerencsére nem ütöttünk el senkit és mi sem haltunk meg, ami azért elég nagy megkönnyebbüléssel töltött el.

-Hoseok, nem hiszem el, hogy nem tudod máshová rakni a könyöködet! - ficánkolt Yoongi, amitől a könyöke még erőteljesebben préselődött a bordáim közé.

-Én meg azt nem, hogy te a tiedet! - próbáltam Yoongi könyökét arrébb lökni minden erőmet bevetve, de úgy tűnik nem sok van, mert semmire sem jutottam.

-Sajnálom, de nem tudom arrébb rakni a karomat, mert a táskám nyom a másik oldalról - szabadkozott Hoseok.

-Hát rakd a földre - tanácsolta Yoongi hangyányit sem kedves hanglejtéssel.

-Nem tudom, mert ott a szatyrod! - most már Hoseok is kezdett bedühödni.

-Bocsánat, hogy el kellett hoznom a gyógyszereimet!

-Semmi baj! - válaszolta Hoseok megértően agresszívan. Paradoxon.

-Nem akartok énekelni valamit? - fordult hátra hirtelen Jungkook, akinek nyilvánvalóan jókedve volt, tekintve, hogy egy könyök sem állt a bordáiba!

-NEM! - üvöltöttünk fel mindhárman egyszerre, mire Namjoon kicsit megijedt, és félrerántotta a kormányt, amitől mindannyian megbillentünk egy pillanatra, és mindenki könyöke lejjebb csúszott éppen annyira, hogy Hoseok Yoongit, Yoongi pedig engem könyököljön ágyékon.

-Haza akarok menni - szipogtam könnyes szemmel.

-Én is - suttogta mellettem Yoongi, szintén vizenyős szemeket meresztve rám.

-Senki nem mondta, hogy gyere - válaszoltam neki erőteljesen könnyezve.

-De, Ji....illetve, tényleg nem - korrigált. Gyanús volt, nagyon gyanús.

-Bocsi - szólt hátra Namjoon.

-Sajnálhatod is - törölgettem a könnyeimet. - Most már sosem fogok tudni gyereket nemzeni...

-Miért, szerettél volna? - meredt rám Yoongi értetlenül. - Kivel?

-Nem tudom, jó?!

-Mennyi idő még a reptér? - kérdezte Hoseok fojtott hangon. Yoongi fojtogatta. Jó igazából nem, de mikor megpróbálta kirántani a szorult kezét a saját és Hoseok teste közül, nemes egyszerűséggel torkon vágta Hobit.

-Ha nincs dugó, akkor 5-10 perc - válaszolt Namjoon készségesen.

-Hát ne legyen! - néztem rá összehúzott szemekkel.

-De tudod, hogy a főúton mindig az van.

-Hát menj a bekötőúton! - förmedtem rá.

-Mit köt be az út? - fordult hátra Jungkook, hatalmas, dülledt szemeit egyenesen rám meresztve. Nem szeretnék vele a sötétben találkozni. A frászt hozza rám.

-Remélem, hogy az agysejtjeidet - morogtam. - Namjoon, kanyarodj le.

Namjoon, eleget téve a kérésemnek, lekanyarodott. Ami természetesen abban végződött, hogy mi hárman hátul egymásra borultunk, mint a dominók. Az ajtó megnyomta a vállamat. Több, mint öt órán keresztül sajgott utána. De hát ki számolja? Pfff.