Erőknek ereje iskolája

18. Fejezet

Szeptember 23. Kedd

Ez mai nap. Nem fűznék hozzá semmit. Annyi, hogy akaratlanul is mindenki hallotta, hogy mi van köztünk Lukassal. És hát nem valami fényes. Robbant a vulkán ami eddig szunnyadt a medrében.

Reggel egyedül mentem iskolába, de út közben találkoztam Nimróddal úgyhogy vele mentem. Látta rajtam, hogy nincs kedvem beszélni, úgyhogy békén hagyott.

Beléptünk az osztályba és Lukas egy lesajnáló pillantást vetett felém. Nagyon nem értem. Levágtam magam a helyemre és olvasni kezdtem nem volt kedvem vele társalogni.

- Neked mi bajod van? - kérdezte hirtelen tőlem.

- Hogy nekem mi bajom? Hogy nekem?! - néztem rá ingerülten.

- Igen neked. - válaszolt nyugottan és ezzel mégjobban felidegesített.

- Te tényleg hülyének nézel?! Basszus az egyik pillanatban ölelgetsz meg ilyenek. Most meg? A lehető legjobban levegőnek nézel amit igazán nem értek! - ordítottam. - Szóval inkább azt kérdezném: Neked mi bajod? - üvöltöttem úgy, hogy az osztályban is megállt az élet és mindenki minket nézett.

- Nyugi van már! - emelte fel ő is a hangját.

- Én nyugi? Én?! Tudod mit? Felejts el. Ne érj hozzám, ne szólj hozzám és ne beszéljünk. Ez lesz a legjobb. - mondtam miközben a sírás kerülgetett.

- Meg lesz. - mondta majd vissza huppant a helyére és intett a többieknek, hogy a műsornak vége.

- Ezt megkaptad tesó! - röhögött Vince. Lukas csak pötyögött a telefonján és látszott rajta, hogy ideges.

Lilkó intett nekem, hogy menjünk ki én pedig még mindig vibrálva követtem.

- Miért nem mondtad el? Kikezdett veled? - mondta aggódva.

- Te szóltál neki igaz? - jutott először eszembe.

- Nem tudtam, hogy ennyire komoly. - bánta meg egyből.

- Istenem. - nyögtem ki majd próbáltam felfelé pislogni el ne sírjam magam.

- Haragszol? - nézett rám.

- Örülök, hogy leordíthattam. - próbáltam a jó oldalát nézni. - De igen. Haragszom. - adtam neki választ.

- Annyira sajnálom, nem tudtam. - gördült le egy könnycsepp az arcán.

Válasznélkül hagyva bemenetem a terembe és levágtam magam a helyemre. Egy cetli vár a padomon amit elolvastam. Ez állt rajta:
"Nem tudtam, hogy ennyire szörnyű így kívülről. Sajnálom. Lukas". Csak összegyűrtem a cetlit és bedobtam a táskámba. Kellett idő ahhoz, hogy ezt feldolgozzam. Viszont belűlről nagyon jól esett, hogy bocsánatot kért, csak hát ez nem ennyire egyszerű.

Órák után Lilkó keresett meg, hogy esetleg haza kísérhet e.

- Jöhetek? - kérdezte félénken.

- Ha akarsz. - vontam meg a vállam.

- Még haragszol?

- Kicsit. - néztem rá.

- Na, mi változott meg? - kérdezte vigyorogva.

- Ne mondd, hogy benne van a kezed. - vesztettem el azt a kis reményt is ami bennem élt.

- Mi? Mit csinált? Eskü nem én voltam, csak viccnek szántam. - képedt el.

Válasz helyett csak előhaláztam a cetlit és a kezébe nyomtam. Ő csak vigyorogva újra és újra elolvasta a sorokat, majd megszólalt.

- És erre te? - vigyorgott.

- Csak összegyűrtem és bedobtam a táskámba. - vontam meg a vállam.

- Ne már. Most ugye csak viccelsz.

- Nem, nem viccelek.

- Te hülye vagy. - lökött oldalba.

- Ez nem ennyire egyszerű. - emeltem fel az a mutató ujjam. - Múltkor is megbocsátott, azóta össze vesztünk még kétszer. Nem leszek a gyengébb fél. Követelje csak. Nem fogom hagyni magam ellene és amúgy is megbántott.

- Mi az, hogy múltkor is? - értetlenkedett.

- Hosszú. - legyintettem.

- Van időnk. - mondta, majd haza kísért teljesen és be is jött, hogy muszáj elmesélnem.

Lilikó egészen késő estig maradt, de sajnos mivel holnap suli így nem aludt itt.

Nagyon jól esett amit írt Lukas, de nem bírtam neki megbocsáltani. Túlságosan megbántott és nem akarok gyengének tűnni mint aki bedől egy ilyen megalázkodásnak. Várjon a picit még arra a mebocsáltásra.