Erőknek ereje iskolája

30. Fejezet

November 5. Szerda

Hmm. Egy újabb hét telt el. Lehet, hogy már unalmas, hogy hetek telnek el, de ha nincs miről írni, hát nincs. Hogy is fogalmaznám meg ezt az egész hetet. Gondolkodtam, gondolkodtam, görcsöltem, gondolkodtam, görcsöltem... És valahogy így tovább. Szerintem nem kell elmondani, hogy mi miért történt. De azért ismertetem. Lukas volt a gondolataim menete, és a görcsök, pedig attól, hogy szerdától, az az mától találkozom vele és minden visszaáll a régire. Ő ugyanúgy a padtársam lesz, és ugyanúgy éljük át a napokat, mint eddig. Csak egy kis változással. Hogy volt közötte egy idő, egy kitöltetlen űr, amit már nem lehet befoltozni.

Tehát gyomorgörcsel léptem be a terembe, ahol már ott ült. Mint egy hónapja. Pont ott. Nyilván, mivel az a helye. Csak fura volt látni. Ennyi idő elteltével. Lehuppantam mellé és próbáltam úgy tenni, mintha el lennék foglalva. Nagyon akartam valamit mondani. Leakartam zárni azt, ami köztünk van. Nem akartam, hogy elvesszen, és egy csettintéssel eltűnjön a semmibe. Nem akartam.

- Sajnálom. - mondtam a lehető leghalkabban.

- Én is. - mondta hűvösen, majd felált, és úgy láttam kiment telefonálni. Ez akkor most mit jelent? Megbocsáltott? Vagy még nem? Egyáltalán mi történik? Ezek a kérdések, úgy voltak szörnyűek, ahogy voltak, csak sajnos nem bírtam őket elűzni. Soha nem értettem Lukas-t. És úgy tűnik nem is fogom. Pedig jó lenne.

Pár perc múlva vissza is jött, majd újra belevetette magát a telefon sűrűjébe. Vajon mit csinálhat rajta? Nem Sarah nem nézed meg egyszer már megnézted, és az nem volt jó. Ne tedd. Mondtam magamban, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már Lukas készülékét nézem, hogy kivel társalog ennyire. Persze, hogy Nickit mutatta a kijelző. De miért? Azok után, amit tett képes szóbaálni vele? Nekem elég volt ennyi. Nem olvastam bele többet. Innentől kezdve nem érdekelt. Pedig érdekelhetett volna...

- Na, mi van? Nem tanulunk a hibákból? - nézett rám gúnyosan Lukas. Ezek szerint, még mindig arra fele néztem, csak elbambultam. Francba!

- Nem, én nem... - kezdtem volna mentegetőzni, de közbe vágott.

- Te nem. Te soha nem. Te vagy az ártatlan, akit ott hagyhatsz bárhol, ha elüldözik. Te nem küzdesz semmiért. Maximum magadért. - köpkötte a szavakat, én pedig lesütöttem a tekintetem. Igaza volt. Nem küzdöttem azért, hogy ott maradjak vele. Elképzelem mit érezhetett, amikor egyszer csak már nem voltam ott. És soha többé nem mentem. Szörnyű döntés volt. Belátom. Tévedni emberi dolog, de még emberibb, ha be is látjuk. Vagy mi. És én belátom. Hibáztam. De nincs időgép, hogy visszatekerhessek és küzdjek érte. Ezt már nem lehet. Megtörtént. És ezt egyszerűen el kell fogadni. Hátha egyszer megbocsált. De ezt soha nem lehet előre tudni.

Felnéztem és elkaptam Lilkó tekintetét. Érezhetette a köztünk lévő feszültséget. Megrázta a fejét és visszafordult. Ez mit jelenthet? Miért nem értek semmit? Ahj!

A nap csigalassúsággal telt. Rémálom volt. Minden egyes percét utáltam.
Kiléptem a suliból és megláttam Lisát és a többieket, akik intettek, hogy menjek oda.

- Sziasztok! - köszöntem, mikor odaértem.

- Helló! - köszöntek egyszerre.

- Van kedved velünk jönni? - kérdezte Lis.

- Ha Lukas itt lesz semmijen szinten nem. - mondtam, de akkor abban a pillanatban meg is bántam, mert egy kart éreztem, aki arréb tolt.

- Haggyátok. Úgy se szánna senkire se egy cseppnyi időt se. - mondta tele gúnnyal. Annyira mérges voltam, és szomorú is. Kiléptem a társaságból és haza sétáltam. Annyira fájt, hogy az eszméletlen. És ez annyira lekötött, hogy meg is feledkeztem arról, hogy hétvégén nagy nap lesz.
A 15. Szülinapom....