Erőknek ereje iskolája

32. Fejezet

November 7. Péntek

Szinte kipattant a szemem reggel és újra a leveléhez kaptam, elolvasni azt a pár sort, ami megmelengette a szívem. De mostmár nem váratlak tovább benneteket leírom ezt a pár sort.

"Kedves Sarah!

Remélem, ha elolvasod ezeket a sorokat te is megérted, hogy miért nehéz elengednem, azt ami köztünk van. Haragszom magamra, és rád nem tudok ez pedig kicseszettül zavar. Zavart, hogy nem jöttél. Zavart, hogy nem akartál tudni rólam. Zavart az, hogy engem ez zavar. Zavart, hogy Nicki miatt vissza se jöttél. Zavart, hogy eközben lehet, hogy Nimróddal vagy. Zavart, hogy Nimróddal nevetsz és szórakozol. Zavart, hogy az ami veled történik az nem velünk történik meg. És végül zavart az, hogy Nickit választottam helyetted."

Ezeket a sorokat újra elolvasva, még mindig nem értettem a pontos üzenetét, de megmelengetett. Ez most vallomás lenne? Vagy csak egy levél? Egy iránymutatás? Nem értettem. És ez most zavart. Nagyon zavart.

Olyan sebességgel mentem suliba, mint még soha. Akartam Lukassal találkozni. Mondjuk ez nem akkora újdonság. De most ez az érzés valahogy más volt. Mélyről feljövő boldogság, ami olyan rég volt, hogy az elképesztő. Szerettem. Nagyon.

Beléptem az osztályba és ott ült a helyén, mint mindig. Lehuppantam mellé és vártam. Hátha magától hozzá fűz valamit. De nem tette. Úgyhogy én kezdeményeztem.

- Mit jelentsen ez? - kérdeztem rá se nézve.

- Mi? - kérdezett vissza, pedig pontosan tudtam, hogy tudja.

- A levél. - mondtam ki halkan.

- Szerinted? - fordult felém.

- Fogalmam sincs, ezért kérdezem. - néztem én is a mély fekete íriszeibe.

- Tipped sincs? - vonta fel az egyik szemöldökét.

- Nincs. - hazudtam.

- Akkor még gondolkozz. - fordul vissza a telefonjához. Megsemmisülve néztem rá. Nem tudtam hova tenni. Soha nem fogom megérteni Lukas-t. Ez valahogy maximum 50 év múlva, talán sikerül. Addigra már gyerekeink lesznek, meg összeházasodunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Na jó. Talán kicsit elkalandoztam, mert még mindig őt bámultam és furán nézett rám. Égő, vörös fejjel elkaptam a tekintetem és csak egy pontra szegeztem a tekintetem a padon. Egy kis koszra, aminek a keletkezésére próbáltam rájönni, hogy tereljem a gondolataim.

- Min gondolkozol? - kérdezte hirtelen.

- Azon, hogy miért koszos ott a pad. - mutattam a kis pontra. Felnevetett. Nagyon rég láttam őszintén nevetni. Jó érzéssel töltött el.

Suli után mikor léptem volna ki a suli ajtaján, egy kar ragadott meg. Hátra fordultam és Lilkóval találtam szemben magam.

- Nem akarnál velem beszélni? - kérdezte számonkérő stílusban.

- Miről? - fordultam vele szembe.

- Basszus, nem beszélsz velem tök régóta semmit nem osztasz meg velem. És te kérdezed, hogy miről? - mondta idegesen. Soha nem láttam még ilyennek. Egy kicsit lehet tényleg elhanyagoltam. Túlságosan el voltam magammal foglalva. De ez más volt. Lil különösen ideges volt, ami nagyon fura volt.

- Baj van? - kérdeztem tőle.

- Csak zavar, hogy nem osztasz meg velem semmit. Nem mondasz semmit. Mi van Lukassal? Mik voltak azok a levelek? Semmit nem tudok. - mondta kicsit megenyhülve. Akkor már értettem mi baja. Annyi minden történt velem, hogy így kimondva kicsit sok. És ő nem tudott róla.

- Gyere, menjünk hozzám. - karoltam át és elindultunk a ház irányába...