Erőknek ereje iskolája

29. Fejezet

Október 29. Szerda

Lilkónál vagyok és beszélgetünk. Az az, ha jobban belegondolunk, csak ő beszél. A gondolataim teljesen máshol járnak. Na szerintetek hol? Hát persze, hogy Lukas körül. A mai napon elkezdődött az ősziszünet, úgyhogy 2 napig Lilkónál vagyok, utána még nem tudom mit fogok csinálni. Majd lesz, ami lesz. Így, hogy most szünet van most se láthatom. Ez már önmagában zavar és még mindig hiányzik. A másik az, hogy legalább ne így búcsúzunk volna el egymástól ősziszünet előtt. Azt hittem más lesz, ha találkozunk. Hogy, majd örülünk egymásnak, mint egy rég nem látott barátnak. Csak hát, nem így történt. Maximum egy filmben, ahol előre meg van rendezve. Csak, hogy ez a valóság. A nagybetűs ÉLET. Ahol nem minden úgy van, ahogy elképzeljük. Abban a világban élünk, ahol nem lehet ilyen dolgokat megjósolni. El kell fogadni. Csak ezt tudjuk tenni. A gondolatmenetemből egy kézrázás zökkentett ki, amit Lilkó okozott.

- Hahó Sasa! Itt vagy? - rázta még mindig a vállamat.

- Igen, bocs itt vagyok. - szóltam és levettem magamról a kezeit.

- Már megint hol jártál?

- Messze. - feleltem.

- Engedd már el! Ne gondolj rá! Annyira szörnyű vagy mostanában. Erre megérkezik és megint mély depresszióba zuhansz. Ez nem normális Sasa. - rázta a fejét.

- Igen, tudom, hogy nem normális. Egyenesen beleőrültem, hogy nem láthatom, erre csak lazán le is pattint. Szerinted ez milyen érzés? - kérdeztem tőle idegesen. Megint kitörni készült a bennem szunnyadó vulkán.

- Rossz, de még nem is kérdeztem, hogy miért érint meg ez téged ennyire?

- Azért, mert..... szeretem. Érted? Szeretem basszus. A hiány, amit átéltem az emiatt volt. Szeretem. Egyszerűen szeretem. - vallottam színt Lilnek, ami olyan megkönnyebbülés volt, hogy el sem hiszem. Senkinek sem mondtam el. Jó volt ezt elmondani valakinek, aki meghallgat. Lilkó sokáig hallgatott, míg végül megszólalt.

- Szóval szereted. - ismételte meg.

- Igen. - mondtam halkan.

- Nem gondoltam volna, hogy így érzel, hogy ennyire fáj. De mostmár így érthető.

- Azt hittem, hogy a kiabálásaim egyértelművé tették, hogy fáj. Nagyon fáj.

- Sajnálom. - suttogta.

- Én is. - mondtam, majd felálltam a babzsákról. - Akkor csináljunk valamit. - mondtam viszonylag lelkesen. Az eredeti tervem az lett volna, hogy elmegyek. De belegondoltam, hogy nem futhatok el mindig a problémáim elől. Nem menekülhetek egyfolytába. Nem gubózhatok be, mint egy pillangó a bábjába. Nem zárhatom ki a külvilágot. Át kell élnem. Meg kell velük küzdenem. Különben soha nem tanulok a hibákból.

Egész nap mindent is csináltunk. Elmentünk plázázni, random játszótérre (érett 14 évesek), meg igazából sok mindent csináltunk. Fáradtan dőltünk le a babzsákokba. Ma Lilkónál alszom, úgyhogy az este elég hosszúnak ígérkezik. Egész nap elfoglaltuk megunkat és most hirtelen zuhantak rám a gondolataim. Elfogott az, hogy haza kéne mennem és otthon lennem. Ilyesfajta érzések kavarognak bennem. Hogy miért? Pontosan én sem tudom megmagyarázni. Valahogy mostanában túl sokat voltam egyedül. Akár otthon. Minden reggel. Minden este. A suliba közösségben voltam, de ott is csak a gondolatok vettek körül. Lehet, hogy bekellett volna mennem a kórházba. Talán jobb lett volna. De ennek már mindegy. Megtörtént. És ezen már nem lehet változtatni. Az emberek sokszor kérnek bocsánatot. De ez, csak egy szó. Az eseményeket egy szóval mossuk el. És működik. Ha bocsánatot kérsz, akkor általában minden mérgük elszáll és újra a régi minden. De nálunk most ezt egy egyszerű bocsánattal vagy sajnálommal, nem lehetett elintézni. Hiányoztam neki. Ahogy ő is nekem. Ő nem tehetett érte semmit, hogy nem látott. Én viszont, tettem érte, hogy ne lássam. Ez a különbség. Ezek után az a kérdés, hogy elfogadja e a bocsánatot. De egyenlőre nem fogadta. És nem tudom, hogy fogadni fogja e bármikor.....

Sziasztok!

Mostanában sokkal több elgondolkodás lesz. Valahogy most ezek jönnek. Egy kicsit melankólikus, meg ilyenek, de szerintem kibírtható. 😂
Puszika!❤️

Zeka😉