Erőknek ereje iskolája

47. Fejezet

December 15. Hétfő

Fuu, hát hol is kezdjem. Nem egy meglepő dolgot fogok közölni, Lukas egész héten nem szólt hozzám. És, hogy miért? Hát ez egy igazán jó kérdés. Mivel ez lesz az utolsó hét a suliból, eléggé zavart, hogy még mindig nem szól hozzám, mert nem akartam úgy elmenni szünetre, hogy már megint nem szólunk egymáshoz. Tehát, eléggé ideges voltam.

Beértem a terembe, és hát... Rohadtul nem volt a helyén, pedig mindig előttem érkezik. Zavartan elfoglaltam a helyem, és vártam, hogy jöjjön hátha most hozzám szól. Teltek a percek, és még mindig nem volt hajlandó beérni. Elég közel voltunk már a becsöngőhöz, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. És nem sokkal késöbb... Becsöngettek.
Idegesen doboltam a padon, majd belépett István bá'.

- Rendben, hiányzók? - nyitotta ki a tanári zsebkönyvét.

- Lukas! - ordította be Bende, amitől összeszorult a torkom.

- Oké. - firkantott a naplójába. - Tudtok valamit róla? - nézett körbe. Csak mindenki megrázta a fejét. Aha, én meg kezdtem egyre jobban aggódni.

A percek teltek, és teltek. Szomorúan néztem ki az ablakon, a monoton hideg ónosesőt bámulva. Az óra utolsó tíz percében kinyílt az ajtó, és Lukas lépett be rajta teljesen szétázva.

- Elnézést elaludtam, aztán minden le van zárva ónoseső miatt. - magyarázkodott elfoglalva a mellettem lévő helyet.

- Rendben, de ezt be kell írnom késésnek. - szólt az ofő, amikor ki is csöngettek.

Egyből Lukas felé fordultam, aki éppen levette a kabátját, azonban alatta is tiszta víz volt. Látszott rajta, hogy írtózatosan fázik, mert szinte liluló szája egyfolytában remegett.

- Vedd már le a pulcsidat is! - szóltam rá hirtelen.

- Hogy mi? - kapta felém a fejét dideregve.

- Vedd le a pulcsid! - szóltam rá nyomatékosabban.

- Mi vagy te, hogy megmondd mit csináljak? - nézett rám kérdő tekintettel. - Amúgy meg, alatta is vizes vagyok szóval semmi értelme.

- Ó, dehogynem. Hamarabb megszáradsz. - erre csak megrázta a fejét, és legnagyobb meglepetésemre engedelmeskedett. - Oké. - bólintottam. - Még valami.

- Még? - nézett rám unottan, de a szeme sarkában lévő mosolyráncok miatt, látszott, hogy szórakoztatja a helyzet, aminek kifejezetten örültem.

Megfogtam mindkét kezét, ami rohadtul hideg volt, majd felraktam tenyérrel felfelé a padra. Furán nézett rám, hol a kezére, majd nem törődően megvonta a vállát. Hát ezt úgy veszem, hogy kezdhetem.

- Figyelj! - szóltam rá, amire felegyenesedett. Hirtelen csettintettem egyet a gyűrűs ujjamal, ami szikrát csinált, így Lukas simán tudta tovább irányítani.

- Ezt így is lehet? - nézett rám csodálkozva.

- Nem tanítják, de szakkönyvek leírják. - vontam vállat mosolyogva.

- Azta! - dörzsölte össze a, már fel melegedett kezét, így eloltva a kis lángot. - Kösz. - nézett rám elragadó mosolyával.

- Nincs mit. - legyintettem, és elővettem a könyvem.

A nap lazán eltelt. Így, hogy az utolsó hét volt a suliban, a tanárok is lazábbra vették. Az osztályokban már mindenki hangolódott az ünnepre, feldíszített termek stb. Persze az aulában is állt egy nagy karácsonyfa. Hála a jó istennek, az ofő elkért minket utolsó óráról, úgyhogy ment a terem díszítés. Elég hangulatos volt, indítottunk zenét is.

Lilkóval léptünk a suliból, de engem valaki visszatartott. Még pedig Lukas. Lilkó mosolyogva elment a társasághoz, én pedig kérdő tekintettel néztem Lukas-ra.

- Figyelj, sajnálom, hogy bunkó voltam veled a múlthéten. - hajtotta a fejét. - Tényleg nem tehettél semmiről.

Meglepetten néztem rá, de végül elmosolyodtam. Lukas valószínű, valamilyen jelnek vette, mert átölelt. Iszonyat jól esett az ölelés, és mélyen beszívtam füstös illatát. Imádtam.

Miután elszakadtunk egymástól, lesétáltunk mi is a társasághoz, akik megint röhögtek valamin. Lukas mindenkivel lepacsizott, majd megszólalt.

- Megint lógtok utsó' óráról? - kérdezte nevetve.

- Mi? Ah, dehogy! - legyintett egyik kezével Ricsi nevetve, ugyanis a másikkal átkarolta Lilkó, ami számomra új volt. De úgy tűnt nem csak nekem.

Mindenki megállt a beszélgetésben, és őket nézte, de nem annyira tűnt fel nekik, hogy mi van.

- Na induljunk! - törte meg a csendet Rics, nem is figyelve ránk, majd a kezét rákulcsolta Lilkóéra. Aha, vágom.

- Ne nézzetek már minket hülyének! - kiáltott rájuk Liz meg se mozdulva.

- Egyet értek! - kulcsoltam magam előtt össze a kezemet, hallgatlak titeket nézéssel.

- Mi? - fordultak hátra, de láttam a szemükben, hogy mosolyognak.

- Nagyon vicces. - forgatta meg a szemét Kinga.

- Mióta? - kérdezte Csanád.

- Hát elég friss. - dörzsölte meg a tarkóját Ricsi.

- Bökjétek már ki! - szóltunk rájuk egyszerre.

- Oké, oké nyugi. - csitított minket Lil.  - Múlt hét, hétvége.

Pislogás nélkül néztük őket.

- Mi?! És mégis miért nem mondtátok el hamarabb? - ocsúdott fel a döbbenettől először Liz.

- Azért, mert Sasa-ék, akkor lettek rosszban, és nem akartunk felvágni a kapcsolatunkat, mert mi nekünk két hét volt mire összejöttünk, ti meg már több, mint három hónapja szerencsétlenkedtek. - vágta a fejünkhöz Lilkó.

- Na, azért álljunk, csak meg, ez nem teljesen, így van. - szólalt meg nagy hallgatás után Lukas.

- Mert? Mit csináltok? Tudjátok, hogy szeretitek egymást, mégsem jöttök össze. - emelte fel a hangját Lilkó.

- Szerintem ezt most fejezzük be! - szóltam én is közbe. - Inkább menjünk innen. - mondtam, mert a hangoskodás miatt, egy kis érdeklődő tábor csapódott hozzánk.

Mindenki hallgatott rám, és senki nem szólalt meg, mert mindenki átgondolta dolgokat. Délután már senki nem beszélt erről, de érezhető volt a kis feszültség. Szerintem Lilkó egy kicsit messzire ment. Bántott, hogy így gondolja, vagy az is lehet, hogy igaz, amit mondott...