Erőknek ereje iskolája

35. Fejezet

November 11. Kedd

Reggel félkómásan sétáltam lefelé a lépcsőn, mire hirtelen kibicsaklott a bokám az egyik fokon, és legurultam a lépcső aljára.

- Áú! - ordítottam fel, de senki nem hallotta, csak a kutyám. Próbáltam felállni, de a bokámba olyan fájdalom nyilalt, hogy megint felordítottam.

- Jó, Sarah nyugi, próbáljuk meg mégegyszer. - nyugtattam magam, majd újra feláltam, és félig meddig sikerült megmaradnom. Elbicegtem az ajtóig, közben megfordult bennem a gondolat, hogy itthon kéne maradnom, és felhívnom anyát, de ezt gyorsan elvetettem, mert ennyit csak kibírok már. Aha, persze. Kár volt...

Beléptem a terembe, és próbáltam leplezni a sántaságom több kevesebb sikerrel. Leültem Lukas mellé, aki bizonyára észrevette, hogy lesérültem, így furcsán nézett rám.

- Mi a baja a lábadnak? - vonta fel a szemöldökét.

- Áh, semmi csak egy kicsit meghúztam. - legyintett, közben magamat is nyugtatva.

- Hát nem úgy tűnik, mint ha csak meghúztad volna. - jegyezte meg.

Utolsó óra után Lukassal egymás mellett sétáltunk ki a suliból. A megüresedett folyosón vízhangoztak a lépteink, és mindketten a gondolatainkba merültünk. Hirtelen valami olyat éreztem meg, ami nagyon szokatlan volt.

- Te is érzed? - kérdeztem Lukas-tól.

- Aha. - bólintott. - Ez füst. - állapította meg.

- Egy tűznek a füstje. - mondtam. Majd abban a pillanatban mindekettőnknek leesett, hogy miről beszélünk, mert nincs helye az iskolában tűznek. Abban a pillanatban megszólalt a tűzriadó, csengője.

Innentől kezdve felgyorsultak az események. Lukas hirtelen felkapott és a legközelebbi menekülő út felé vette az irányt. Kirontottunk az ajtón, ahol már több tanár is állt, tűzoltók kíséretében, akik most hatoltak be az épületben.

- Megvagytok drágáim? - kérdezte az egyik tanár.

- Igen. - mondtuk egyszerre, majd Lukas óvatosan letett a karjaiból, én pedig elengettem a nyakát, ami köré volt kulcsolva a kezem.

- Rendben. - mondta, majd visszafordult az ajtó felé.

- Esetleg mehetnénk? - szólalt meg Lukas.

- Ja igen, menjetek csak. - intett le minket, mi pedig elindultunk kifelé kézenfogva. Sétáltunk egy darabig, az az én bicegtem, de Lukas nem fordult el a háza irányába.

- Nem mész? - mutattam az irányba.

- Nem mehetsz haza egyedül sérülten. - mosolygott, majd mégjobban megszorította a kezem, hogy vigyáz rám. A szívem csordultig telt boldogsággal, és alig bírtam abbahagyni a vigyorgást.

- Bejelentkeztél már? - kérdezte, a gondolatimból kizökkentve.

- Hova? - fordultam felé, mert nem igazán értettem miről beszél.

- Vívásra.

- Jaa, oda még nem. Úgy terveztem, hogy majd veled, aztán... - akadtam meg, mert akkor történt Lukas betegsége, és arról inkább nem akartam beszélni.

- Velem?

- Igen, veled. - bólintottam.

- Akkor mondjuk holnap? - kérdezte.

- Ráérek. - mosolyogtam rá. Úgy kérdezte meg mindtha randira hívna. Viiiiii. Alig bírtam abba hagyni a vigyorgás egészen a házunkig.

Éppen sétáltunk be a kapun Lukassal, amikor kivágódott az ajtónk, és Lilkó futott ki rajta, majd egyenesen a nyakamba ugrott, észre se véve Lukas-t. Miért nem lepődök meg, hogy Lil itt van?

- Hallottam, hogy a suliba tűz volt. Nagyon aggódtam. - engedett el, majd Lukas-ra vándorolt a tekintete, és az összekulcsolt kezünkre.

- Khm, lemaradtam valamiről? - köszürölte meg a torkát Lilkó.

- Nem, nem, nem, dehogy. - kaptam el Lukas-tól a kezem.

- Oké. - vigyorgott Lili.

- Akkor, én megyek is. - hátrált Lukas.

- Szia! - köszöntünk el tőle.

- Lukas! - kiáltottam utána, ő csak felvont szemöldökkel fordult meg. - Köszönöm. - szóltam. Csak legyintett egyet, és már el kanyarodott az utcánkból.

- Muszáj mindent elmesélned. - ugrándozott Lil.

- Jó, csak nyugodj meg. - állítottam meg, majd bementünk a házba...