Erőknek ereje iskolája

36. Fejezet

November 12. Szerda

Amikor álltam volna föl az ágyamból, egyből vissza is zuhantam, mert olyan fájdalmat éreztem, mint még soha. Először nem értettem mi a gond, aztán ránéztem a bokámra és egyből leesett. Eléggé megdagatt, és iszonyatosan fájt. Ma nem kell mennünk hála a jó égnek suliba, mert újra építik a leégett részeket. Ránéztem az órámra, ami 9 órát mutatott. Bizonyára anyu már nem volt itthon, hiszen ő dolgozik, úgyhogy valahogy meg kell oldanom a lejövetelt a konyhába. Elég gáz lenne most valakit felhívni, hogy gyere már át, és hozz egy pohár vizet. Tehát egyedül kell megtennem ezt a távot. Soha nem voltam még lesérülve. Inkább csak bőr felületi sérüléseim voltak. Egyszer elég nagyot koppantam még régen biciklivel (igen régen sokat bringáztam), de akkor se történt nagyobb gond.
Valahogy sikerült kimásznom az ágyból, és húzva a lábam, lassan lementem a lépcsőn egyenesen a konyhába. Megittam egy nagy pohár vizet, majd leültem a kanapéba. Hogy fogom túlélni ezt a napot? Csoki oda jött hozzám, felkaptam az ölembe, és simogattam. Nagyon nem is bírtam mást csinálni, mert egyszerűen rokkant lettem. Egyszer csak csippant egyet a telefonom. Megnéztem a feladóját, aki Lukas volt. Dobogó szívvel megnyitottam az üzenetet, amiben csak annyi állt: "2 órakor találkozunk a házatok előtt."
Ennyi. Semmi emoji, hangulat jel. Csak ennyi. Kicsit elszomorodtam. Addig még annyi idő van, ráadásul fogalmam sincs mit fogok addig csinálni sérült bokával.
Elővettem az öngyújtómat, és azzal játszottam. Ki be kapcsolattal, majd a kezem fölé tartottam, és elkezdtem irányítani a kis lángot. Ezzel elszórakoztam egy darabig, de hamar meguntam, és már éhes is voltam. Letettem a kutyusom az ölemből, majd próbáltam felállni nem sok sikerrel...

Igazából így telt a nap egészen 2-ig, mert akkor megérkezett Lukas. Felálltam a fotelből, hogy ajtót nyissa nem sok sikerrel. 5 perc szenvedés után kitártam az ajtót, így szembe találtam magam Lukassal.

- Mi tartott ennyi ideig? - vonta fel a szemöldökét szórakozottan. Csak lemutattam a bokámra, ami mindent elárult. - Voltál már orvosnál?

- Nem. - ráztam meg a fejem.

- Akkor most elmegyünk. - ragadta meg a kezem, és kivonszolt a házból.

- De én nem akarok. - ellenkeztem.

- Nem érdekel. - vonta meg a vállát.

- Mi az, hogy nem? - kérdeztem az ajtó bezárása közben.

- Úgy, hogy már neked magadtól is el kellett volna menned. - válaszolt megfogva a kezem. Tehát így kötöttünk ki az orvosnál. Az úton végig kézen fogva sétáltunk, ő segített amikor, majdnem összecsuklottam. Elvoltunk.

Beléptünk a váró részlegre, ahol egyből megcsapott ez a jellegzetes szag. Elfoglaltunk egy helyet, és csöndben vártuk, hogy mondják a nevem.

- Miért segítesz? - kérdeztem halkan, megtörve a csendet.

- Miért ne segítenék? - kérdezett vissza, felém fordulva.

- Nem tudom. - nevettem fel halkan. - Talán mert önző, bunkó vagy.

- Annak tartasz?

- Nem, egyáltalán nem. - vallottam be. Erre ő csak mosolyogva elfordult. Soha nem tartottam annak. Na jó. Ritkán. De ez már megváltozott.

Pár perc múlva mondták a nevemet, így besétáltunk a rendelőbe.

- Mi a panasz? - kérdezte az orvos.

- Leestem a lépcsőn, és most eléggé fáj a bokám.

- Rendben, emeld föl oda a lábad. - mutatott egy kis magaslatra. Vizsgálat közben elég sokszor felszisszentem. Iszonyatosan fájt.

- Rendben. - lépett el tőlem az orvos. - Nem tört el szerencsére, de eléggé megütötted. Meghúztad, és van rajta egy két zúzódás is. Pihentetni kell majd el fog múlni a fájdalom. Addig is felírok egy fájdalomcsillapítót, mert ha nagyon fáj be kell venni. - mondta az orvos. Bólintottam, és próbáltam leszállni a kis helyről, de nem annyira sikerült. Lukas oda jött hozzám, és óvatosan leemelt. Automatikusan megfogta a kezem, és így távoztunk az orvostól. Annyira boldog voltam, hogy Lukas, így segít.

- Akkor elmegyünk gyógyszertárban, aztán meg hazaviszlek. - vázolta fel az útvonalat Lukas.

- És a vívás?

- Majd máskor elmegyünk. - mosolygott rám.

Szóval lassan elsétáltunk a gyógyszertárba, aztán méglassabban elindultunk haza. Végig csendben sétáltunk. Élveztem a társaságát. Nem gondoltam volna, hogy egyszer valamikor segít nekem. Levakarhatatlan mosoly volt az arcomon. Amit próbáltam Lukas elől elrejteni. Megérkeztünk a házunkhoz, és kerestem a kulcsot.

- Megleszel egyedül? - szólalt meg Lukas.

- Igen, persze. - bólintottam a zárat kinyitva.

- Szerintem meg nem. - lépett elém mosolyogva, és kitárta előttem az ajtót. Próbáltam elindulni, de mivel megálltunk a sétálás után, így megint az első mozdulat után fájdalom nyilalt a bokámba, amitől felszisszentem megint. Lukas ezt meglátva mellém lépett, és felkapott a karjaiba, ami annyira meglepett, hogy egy kis sikoly hagyta el a számat. Becsukta fél kézzel az ajtót, és bement a nappaliba keresve egy ülőhejet. Közben oda jött hozzánk a kutyusom, aki körbeugrált minket. Lukas megtalálta a megfelelő helyet, ahova letett, és leült mellém. A vállára hajtottam a fejem, és fogalmam sincs miért, de el is nyomott az álom...