Erőknek ereje iskolája

37. Fejezet

November 13. Csütörtök

Nagy dörrenésre riattam fel. Kippattantak a szemeim, és próbáltam felülni, de egy kar visszarántott. Elkezdett simogatni a kar, aminek a gazdáját nem igazán láttam, olyan sötét volt.

- Megijedtél? - hallottam egy álmos hangot, aminek már egyből tudtam a gazdáját.

- Kicsit. - nevettem fel, de egy pillanat múlva le is fagyott a mosoly az arcomról, mert villámlott egy nagyot. Így egy pillanatra láttam Lukas arcát, aki mosolyogva figyelt. - Miért nem mentél el?

- Mert nem akartalak felébreszteni. - válaszolt mosolyogva.

- Azóta itt fekszel? - kerekedett el a szemem.

- Igen.

- Elmehettél volna, nem akarok teher lenni. - ráztam meg a fejem.

- De ahhoz túl édesen aludtál. - mosolygott rám, én pedig elvörösödtem zavaromban. Valószínű a sötétségen keresztül is látta Lukas, hogy zavarban vagyok, nevetve közelébb húzott magához, és szorosan átölelt. Alig bírtam felfogni, hogy Lukas itt van. Most meg ölelget. Annyira nehéz volt felfognom. Egy álom is lehetett volna. De nem volt az. Ez pedig fantasztikus volt. Én is oda bújtam hozzá még jobban, és beszívtam a jellegzetes füstös illatát. Imádtam ez az illatot. Imádtam, hogy itt van velem. Imádtam mindenért, ami ő maga. Csak ezt nem osztottam meg vele.

- Hány óra? - mormogtam a mellkasának.

- Hajnali egy múlt. - válaszolt álmosan.

- Ahj! - nyöszörögtem.

- Baj van? - emelte fel a fejét.

- Még annyi idő van reggelig, és aludtam vagy 10 órát.

- Mondanám, hogy menjünk valahova, de egyrészt zuhog az eső, másrészt pedig én nem aludtam semmit.

- Igaz. - fúrtam a fejem a mellkasába. - Hozok egy pohár vizet. - álltam volna fel, de vissza zuhantam Lukas-ra, mert már megint elfelejtettem a bokámat.

- Hozok én. - tolt le magáról, és el ment nekem egy pohár vízért.

Amikor vissza jött bele nyomta a kezembe, és elfeküdt megint az ágyon, de mire megköszöntem volna már csak az egyenletes szuszogását hallottam. Aludt. Közelebb mentem hozzá, és megsimogadtam a karját. Édes volt. Nagyon. Legszívesebben odamentem volna, és megcsókóltam volna. De nem tehettem meg. Mert még nem tehettem. Oda bújtam hozzá, majd átöleltem. Ennyit tehettem. Csak ennyit. És valahogy 10 óra alvás után megint sikerült bealudnom...

Reggel még mindig zuhogott az eső. A fákat fújta a szél, és még néha mindig dörgött az ég. Szép lassan próbáltam feltápaszkodni Lukas-ról. Még mindig aludt. Olyan aranyos volt. Nem kellene felébresztenem. Sikerült lábra állnom, úgyhogy elindultam a konyhába. De persze most se volt szerencsém, mikor lenne, úgyhogy sikerült belerugnom a székbe, ami jelen esetben olyan  szörnyű fájdalommal, hanggal járt, hogy Lukas elkezdett mocorogni.

- Hol vagyok? - szólalt meg rekedtes, fáradt hangon.

- Nálam. - szóltam neki, kicsit feleszmélve a fájdalomból.

- Aha, és te mit csinálsz? - nézett rám kérdőn.

- Próbálok eljutni a konyhába. - mutattam a kis helyiségre.

- Aham. - értelmezte a dolgokat. - Nem úgy tűnik, mint aki eljutott. - nevetett fel.

- Hát nem. - mondtam, és visszasántikáltam a kanapéhoz.

- Nagyon fáj?

- Eléggé.

- Hozok fájdalomcsillapítót. - tápászkodott fel.

- Ne! - rántottam vissza a karjánál fogva, amitől elég közel került az arcunk egymáshoz. - Nem akarom, hogy mindig ugrálj miattam.

- És ha én szeretnék? - vigyorgott rám.

- Akkor se. - ráztam meg a fejem.

- Akkor, hogy fogsz elmenni a konyháig? - kérdezte, de annyira közelvoltunk egymáshoz, hogy éreztem a leheletét.

- Fogalmam sincs. - vallottam be nevetve.

- Akkor én elmegyek érte. - állt fel, és elindult a konyha irányába. Iszonyú boldog voltam. Segít, ápol, kímél, és igazából ennek a tetejébe annyira szeretem, hogy soha nem akarnám, hogy vége legyen ennek. De egyszer vége lesz. Sajnos.

- Tessék! - adta oda a kis tablettát, egy pohár vízzel.

- Köszönöm. - néztem rá mosolyogva.

- Nincs mit. - legyintett, majd mellettem elterült a kanapén.

- De van mit, mert itt segítesz, ápolsz satöbbi, és erre senki nem kért meg, és én ezt köszönöm. Nagyon köszönöm.

- És ha én ezt szívesen csinálom? - kérdezte elragadó mosolyával.

- Azt nem hinném. - ráztam meg a fejem.

- Pedig hidd el. - mondta, majd magához rántott, és szorosan átölelte, de ezzel csak egy gond volt. Hogy a víz, ami a kezembe volt az telibe Lukas-ra ömlött.

- Jézusom, sajnálom. - keltem volna fel, de Lukas vissza húzott.

- Ne foglalkozz vele. - súgta a fülembe, majd nyomott egy puszit a hajamba. Igazából, így feküdtünk fogalmam sincs meddig. Lukas közelsége felfoghatatlan boldogságot idézett bennem. Egyszerűen imádtam. Szerettem. És most talán kicsit én is úgy éreztem, hogy ő is engem...