Erőknek ereje iskolája

26. Fejezet

- Lukas kórházban van. - mondta ki, bennem pedig megállt az ütő. Megálltam az út közepén és nem érdekelt, hogy jön-e autó vagy nem. Végül Lilkó rángatott el onnan, furán nézve rám.

- És megkérte, hogy ne szóljunk senkinek, csak neked. Úgyhogy gyere a kórházba! - mondta, én pedig sarkon fordulva elkezdtem futni a másik irányba. Lilkó nem jött utánam, aminek hálát adtam.

Amikor beértem a kórházba a többiek már ott vártak.

- Na, fújd ki magad! Nem kellett volna ennyire loholni. - nevetett Kinga.

- Nicki? - kérdeztem, amikor viszonylag magamhoz tértem.

- Nem hívtuk. - válaszolt Ricsi.

- Hogy hogy?

- Mert nem kell itt lennie. - karolt át Bence.

- Na menjünk! - indult előre Lisa.

Pár lépcsőforduló és folyosó után meg is érkeztünk a kórteremhez. Oda jött hozzánk egy nővér.

- Lukas-hoz jöttetek? - kérdezte kedvesen.

- Igen. - mondtuk szinte egyszerre.

- Hát az a gond, hogy nem mehet be akárki, mert füsttel van borítva a szoba. - mondta a fehér ruhás.

- Öhm, én ugyanolyan erővel rendelkezem. Én bemehetek? - kérdeztem a nőtől.

- Valóban? Akkor fáradj be. - mondta és kinyitotta nekem az ajtót.

Bementem és akkor megláttam a falfehér alvó Lukas-t, mindenféle csövekkel körbevéve. Akaratlanul is legördült egy könycsepp az arcomon. Szörnyű volt látni, ebben a kiszolgáltatott helyzetben. De muszáj volt erősenek maradnom. Lassan odalépkedtem felé, majd leültem egy kis székre. Megszakadt a szívem a látványtól. Megfogtam a jég hideg kezét és megsimítottam, ettől kinyitotta fátyolos tekintetét és rámpillantott. Elerszett egy halvány mosolyt és megszorította kicsit a kezem. Megint elkezdtek potyogni a könnyeim, de nem mutathattam azt, hogy gyenge vagyok.

- Ne sírj! - szólt érőtlen hangon, majd felnyult a kezével az arcomhoz és letörölte a könnyeket. - Minden rendben lesz. - nyugtatott simogatva.

- Én is nagyon remélem. - mondtam elcsukló hangon. - Mit mondtak, mi a bajod és meddig maradsz bent? - záporoztam el a kérdéseimmel.

- Egy darabig nem szabadulok. - nevetett fel erőtlenül, ami köhögésbe fulladt át és hirtelen felült az ágyon. A köhögés nem múlt és Lukas egyre rosszabbul nézett ki. Gyorsan feláltam és kirohantam egy nővérért. Hamar megtaláltam, majd elhadartan neki, hogy mi a gond. Visszamentünk a szobába, ahol még mindig Lukas fulladozott. A nő stabilizált egy-két dolgot, amitől Lukas-nak abba maradt a köhögése és visszadőlt az ágyra.

- Nagyon fáj? - kérdeztem tőle. Ő csak bólogatott, mert még mindig eléggé feszült a mellkasa.

Egy darabig ültem mellette és simogattam a kezét. Annyira rossz érzéssel töltött el a látvány. Egyszerűen szörnyű volt. Fekete szemei most fátyolosan csillogtak és a szokásos bőrszíne, most sokkal világosabb volt a kelleténél. Egy idő után ő törte meg a csendet.

- A többiek? - kérdezte rekedten.

- Kint vannak, nem jöhettek be a füst miatt.

- Értem. - köszörülte meg a torkát.

Pár perc múlva bejött a fehér ruhás és adott gyógyszereket Lukas-nak, meg megmérte a lázát ami 38.8-at mutatott.

Lukas lehunyt szemmel feküdt és gondolom aludt vagy csak próbált. Nagyon édesen nézett ki. Elég sokáig ülhettem bent vele, mert amikor szóltak, hogy vége a látogatásnak 7 óra volt már. Oda hajoltam Lukas-hoz és nyomtam a puszit a homlokára, amitől halványan elmosolyodott.

- Gyógyulj meg! - súgtam a fülébe.

- Igyekszem. - mondta, majd feláltam és elhagytam a kórtermet. A többiek már nem voltak ott. Bizonyára elmentek, mert meguntak ott ücsörögni.

Lassan lépkedtem hazafelé. Anyu hívott már, hogy hol vagyok, így tudja, hogy miért érek haza későn. Az emlékektől még mindig elhomályosult a látásom és alig bírtam visszatarteni a kitörni készülő sírást.

Otthon csak felmentem a szobámba és kiadtam magamból mindent. Nem létezhet, hogy Lukas így lebetegedett. Nálunk, ha valamilyen betegség van az nem játék a füst miatt. Még egy kis megfázás is leterít eléggé. Csak, hogy Lukas-nak nem csak egy kis megfázása volt.