Erőknek ereje iskolája

28. Fejezet

Október 28. Kedd

3 hét telt el azóta, mióta Lukas-t nem láttam. Régírtam. És nem azért nem írtam, mert lusta voltam, vagy elfelejtettem. Egyáltalán. Nem. Hanem azért, mert nekem ez az idő nagyon üresen telt. Így nem lett volna miről írnom. Úgy jártam mindenfelé, mint egy szellem. Csak testileg voltam a földön. A lelkem Lukas körül sertepertélt. Azóta, hogy eldöntöttem, hogy tényleg innentől nem érdekel Lukas, semmilyen szinten, ahhoz tartottam is magam. Nem kérdeztem senkit, hogy mi van vele. Jobbnak láttam ezt így. Ha nem láthatom inkább nem is akarom tudni. Hülye felfogás? Lehet. De nekem jó volt, így. Igaz, néha nehéz volt, de kibírtam. Viszont az azért érdekelt, hogy él e még. Az azért más. Remélem értitek. Ezen a napon viszont már hallottam róla. Nem is keveset.

A reggelen ugyan úgy indult, mint eddig. Felvettem a szokásos fekete ruházatom, (nyugi nem gyászolok, de mindig ilyenben vagyok) majd egyedül elindultam a suli felé. Azóta nem jártam Lilkóval suliba. Senki nem jött velem. Szerettem volna a gondolataimmal maradni. Rossz döntés volt? Lehet. De nem érdekelt. Sokat tudtam olyan dolgokra is gondolni, amiken eddig nem is nagyon gondolkodtam. Tehát volt előnye is. Viszont olyan gondolataim is voltak, amik szinte felemésztettek. Annak örültem, hogy Lilkó is, meg Lisa és a többiek elterelték a gondolataimat. Hálás vagyok nekik. És mostmár bevallom. Lukas hiánya teljesen ráébresztett arra,
hogy..... szeretem. Hiányzott. Ehhez nem férkőzik kétség. Kellett idő, hogy ezt magamnak is bevaljam. De mostmár belátom. Egyszerűen szeretem. Beleszerettem ebbe a hülyébe. Aki képes az ujjaköré csavarni bármikor. És most ott fekszik a kórházban. Nélkülem.

Ezekkel a gondolatokkal indultam meg a suli felé. Amikor beléptem az osztályba a szokásos nyüszgés fogadott. Leültem az üres padomra és mint minden áldott nap végig simítottam Lukas helyét. Tudom, hogy ez most kicsit drámai, igazi filmbe illő, mert hát ugye nem halt meg, de nekem ez akkor is sokat jelentett. Lilkó oda ült mellém.

- Szia! - köszönt.

- Helló! - köszöntem vissza a cuccaimat kipakolva.

- Hogy vagy? - érdeklődött.

- Úgy, mint mindig. - vontam meg a vállam.

- Annyira utálom, hogy ilyen vagy. - csapott egyet az asztalra.

- Ne utáld! - mondtam nyugottan.

- De utálom, mert azóta egy mosolyt nem láttam rajtad baszki. - mondta idegesen. Csak megvontam a vállam, de igaza volt. Egyszer sem mosolyogtam.

- Igen nem mosolyogtam. És tudod miért? Mert hiányzik, érted? Iszonyatosan. Lehet, hogy él még, de én nem láttam. Érted? Hiányzik kurva élet! - üvöltöttem idegesen a padon dobolva. Kicsit kikezdte az idegrendszerem ez az idő.

Lilkó megszeppenve távozott. Mostanában sokszor ráordítottam. Rajta adtam ki a rengeteg feszültséget. Ezt nem érdemli meg.

- Figyu Lil (új becenév) bocsáss meg kérlek. Iszonyat ideges vagyok. - mentem oda hozzá átkarolva.

- Én csak azt akarom, hogy mosolyogj, boldog légy, de nem jön ez össze kerek 3 hete. - hajtotta le fejét a padra. Megveregettem a vállát, majd visszasétáltam a helyemre.

A nap gyorsan eltelt. Kiléptem a suliból és meg is torpantam. 1 pillanatra ki is maradhatott a szívverésem annyira meglepődtem. Ott állt. Lisa-val és a többiekkel. Beszélgettek. Oda pillantottak felém. Intettek, csak Lukas nézett rám egy pillanatra és vissza is fordult. Látta Lisa, hogy le vagyok fagyva, ezért felsétált hozzám. Kiszakadt belőlem egy sóhaj, ami két féle volt. Megnyugottam. Jó érzés volt látni. A másik fele, pedig egy nehézkes sóhaj volt. Hogy Lukas újra a "besértődök mert miért ne" Lukas. Lisa felért hozzám és átkarolt, majd próbált lefelé rángatni, de nem mozdultam.

- Na, gyere már! - lökött meg.

- Nem megy. - mondtam annyira halkan, hogy lehet hogy meg se hallotta.

- Hogy ne menne már. - lökött rajtam mégegyett. Végül csak sikerült eltuszkolni a társaságig. Nicki nem volt ott, aminek nagyon örültem.

- Sziasztok! - köszöntem félve. Mindenki visszaköszönt csak Lukas nem. Ő rámnézett és alulról felfelé tüzetesen végig mért. Amikor fel ért a fejemhez egymás szemébe néztünk, én pedig újra elvesztem a mély fekete íriszeiben. Szemeiben fáradtság és csalódottság tükröződött. Fáradtság valószínű azért, mert nem rég jött ki a kórházból, csalódottságot pedig nem tudtam hova tenni. Lehet azért, mert várt volna. Szerette volna, hogy ott legyek vele. De én nem mentem.

Megállt a beszélgetés és mindenki felénk nézett. Szemben álltam Lukassal és egy pillanatra se szakítottunk meg a szemkontaktust.

- Szia! - köszöntem neki szemtől szembe.

- Helló! - köszönt vissza halkabban. Nem akartam érzelgős lenni. Nem akartam azt mondani, hogy hiányoztál, de nagyon ki akart jönni belőlem.

- Hiányoztál! - mondtam alig hallhatóan.

- Te is. - mondta ki, nekem pedig felugrott a szívem a torkomba. - Jöhettél volna.

- De nem mentem.

- És miért nem? - kérdezte mostmár teljesen szembefordulva velem. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen elhatároztam. Nickit sem okolhatom érte, mert oké, hogy elűzött. De ez az én döntésem volt.

Nem mondtam semmit. Nem tudtam mit mondani. Mindenki minket nézett. Kezdtem zavarban lenni a nagy figyelemtől.

- Kellettél volna. - mondta a szemembe. - De te nem jöttél.

- Igen, nem mentem. - sütöttem le a szemem.

- Baszki Sarah. - kezdte. - Annyira kellettél volna. Annyira hiányoztál. Annyira. - mondta ezeket, nekem pedig egyre nagyobb bűntudatom lett. Rossz döntés volt.

- Sajnálom. - suttogtam lehajtott fejjel.

- Sajnálhatod is. - fordult vissza Ricsihez. Intett a csoportnak, hogy vége műsornak, így mindenki folytatta a beszélgetést.

Hátráltam pár lépést és elindultam haza. Úgy éreztem nem tartozom most oda. Nem éreztem ezt. Lisa ért be.

- Gyere már vissza! - ragadta meg a karom.

- Nem, nem megyek. Mint látod teljesen felesleges. - rántottam ki a karom a szórításból és mentem tovább haza.

Valahogy nem így képzeltem el. Nem így képzeltem el az újra találkozást. De így történt és ezzel nem tudok mit tenni.

Sziasztok!

Szerintetek mi lesz Sarah életével, hogy visszatért Lukas? Hogyan békülnek ki? Ha érdekel kövess további tartalmakért. További szép napot! Puszika!

Zeka😉