Erőknek ereje iskolája

39. Fejezet

November 17. Hétfő

Aznap (pénteken) végig Lukassal beszéltem, cseteltem. Hétvégén pedig Lilkóval voltam. Viszont ez a mai nap úgy szörnyű, ahogy van. Haragudnék rá, de nem tudok. Csak ne rugnák ki az iskolából.

Olyan boldogsággal indultam az iskolába, mint szerintem még soha. Egy jó tanács: Soha, ne menj boldogan iskolába, mert biztos megbánod! Szóval nagyon kíváncsi voltam milyen lesz a suliban is találkozni Lukassal. Be kell vallanom hiányzott. Mondjuk, mikor nem?

Beléptem az osztályba, és ott volt a helyén, mint mindig. Felnézett az érkezésemre, de csak jeges tekintettel bámult rám. Ahj! Már megint mi baja van? Oda sétáltam mellé, de még mindig nem szólt semmit, ahogy én sem. Csak hűvös tekintetével bámult rám. Na jó. Feladtam. Soha nem fogom megérteni.

- Baj van? - fordultam felé, megelégelve a dolgot.

- Ja. - bólintott.

- És esetleg elmondanád mi, vagy csak így fogunk ülni egymás mellett? - vontam fel a szemöldököm.

- Jó hát te akartad... Szeretsz igaz? - mondta ki, én meg úgy éreztem, hogy megállt bennem az ütő. Még is honnan tudja? Mi történik?

- Mi? - nyögtem ki ennyit.

- Miért nem mondtad el? - szajkózta tovább. Én pedig még mindig nem fogtam fel, hogy mi van.

- Tessék? - kérdeztem meg megint.

- Jól vagy? - tért át hirtelen aggódóba , mert gondolom látszott rajtam, hogy teljesen le vagyok sápadva.

- Nem, úgy érzem nem. - dőltem le a padomra.

- Szóval?

- Mit szóval? - néztem fel, mostmár idegesen.

- Miért nem mondtad el?

- Mert nem tartottam értelmét! - emeltem fel a hangom, majd egyszerűen kiviharoztam a teremből. Még neki áll felljebb. Komolyan. Nem úgy van, hogy a fiú kezdeményez? Tőlem várja? Ez kész. Csak tudnám, hogy jött ez most neki.

Bementem a mosdóba, neki dőltem a falnak, és sírtam. Tönkre tesz. Ezzel tesz tönkre. Nem tudja hol szúr ilyenkor. Mit tesz. Fájt, hogy ezt teszi. Hirtelen valaki berontott az ajtón, és leült mellém. Nem tudtam ki az, de valahogy éreztem, hogy ki. Egyértelműen Lil ült mellettem. Gondolom látta, ahogy kirontok a teremből.

- Nem sokára kezdődik az óra. - suttogta.

- Rohadtul nem érdekel. - vágtam rá.

- Na gyere. - rángatott fel a földről.

- Tudtál róla igaz? - kérdeztem a könnyeimen keresztül.

- Honnan veszed ezt?

- Onnan, hogy nem is kérdezel semmit, olyan mindtha tudnál róla, hogy mi történt. - ment fel bennem mégjobban a pumpa. Erre csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy ő volt.

- Figyelj... - kezdte, de elléptem tőle.

- Hagyjál, csak kérlek hagyjál. - emeltem fel a kezem hátrálva, mindtha félnem kellene tőle.

Lehajtott fejjel elkullogtam a helyemre. Rohadtul senkire, és semmire nem akartam figyelni. Csak ki akartam zárni a külvilágot, hogy haggyanak béken. De az Isten most most se hozott szerencsét.

Már a harmadik óra (töri) végénél jártunk, amikor az igazgató, és a helyettese berontott a terembe. A terembe megállt a levegő, a tollak a kezekbe maradtak, és mindenki az ajtóban állókra szegezte a figyelmét.