Sweet like honey🌸Larry Stylinson ff.

~85~

Ahogy ment a január, és minden nap borús volt, úgy lett a kedvem is egyre és egyre rosszabb. Egész hónapban nem kaptunk semmi, de tényleg semmi hírt. Pedig anya felhívta õket, nem is egyszer. De csak a szokásosát mondták 'Rajta vagyunk az ügyön, és a rendõrök mindent megtesznek, hogy elkapják, de nincs jel róla. Sajnálom' Így minden egyes hívás után, egy kis darab letört a reményembõl. És ahogy fogyott a reményem, úgy nõtt a szomorúságom, és a hiányérzetem. Már az is hiányzott, amikor kimentem a házunk elé egy esõs nap után, és csak éreztem az illatát. Vagy mikor majdnem lekéstem a buszt, így futnom kellett iskolából. Már ilyen kis dolgokért is mindent megtennék.

A nagyiéknál levõ szobám még mindig ugyanúgy néz ki. Nem rendezkedtem be jobban, hogy 'otthonos' legyen. Nem volt rá szükségem. Sokszor léptem a sarokban levõ bõröndhöz, és nyitottam fel, hogy meglássam a Harrytõl kapott képet. Sõt, volt mikor már fel is emeltem, hogy kirakom valahova, de a végén képtelen voltam rá. Imádok Niallel beszélni, és ez az egy dolog ami Londonhoz tud kötni, de van valaki akinek a hangja még inkább hiányzik. És a szõke nem tud sok mindent mondani az állapotáról, csak amit mindig. Vagy esetleg hogy rosszabb.

Kevesebb mint 5 hónap múlva érettségizek, így a magántanárommal nagyon készülünk. Már a tételeknek több mint a felét tudom minden tantárgyból, és õ is azt mondja hogy ügyes vagyok. Úgy érzem, talán most tanulok a legjobban. Hisz nincs más programom, és úgy gondolom hogy ez kicsit, ha csak pár órára is, de leköti a figyelmem. Közeledve a hónap végéhez, egyik délelõtt, mikor végeztem a napi óráimmal, a tanárom megállt a nappaliban, és anyát oda hívta hozzánk. Értetlenül vártam, hogy mit szeretne mondani, de minél természetesebben ültem le a kanapéra, hogy ne lássák mennyire pánikolok.

- Úgy gondolom sejtik, hogy mirõl szeretnék beszélni. - nézett felváltva anyára, és rám, de mi csak megcsóváltuk a fejünket. Fogalmunk se volt.

- Nem, nem igazán. - mondta anya.

- Ömm hát a továbbtanulásról. - vonta össze a szemöldökét. - A rendes iskolások már leadták a jelentkezésüket, de a magántanulóknak csak február végéig kell. Ami viszont egy hónap múlva itt van, és majd nekem kell átadnom a jelentkezési lapokat. Szóval gondolom van már terv, csak lassan akkor ki kell tölteni a papírokat. - mondta kedvesen elmagyarázva. Sokkoltam néztem rá, mert teljesen elfelejtettem az egyetemre jelentkezést. És már csak egy hónap van.

- Még nem egészen vagyunk biztosak benne, de átgondoljuk és hamarosan döntünk. - szólalt meg anya, mert én használhatatlan voltam.

- Rendben. - állt fel a tanár. - Holnap jövök. - nézett rám egy pillanatra, majd elköszönve kiment.

- Baszki. - suttogtam magam elé. Anya mikor vissza ért hozzám, aggódva ült le velem szemben.

- Kincsem. - szólt halkan. - Most beszéljünk róla? - kérdezte. Igazából nem volt mire várnom, mert így is úgy is fingom se lesz.

- Igen. - sóhajtottam, és ránéztem. - Ötletem nincs anya... Tudod hogy Londont jelöltem volna meg, de így ez kiesik, és nem tudom hogy akkor hova tovább. De.. - akadtam meg teljesen kétségbeesetten. Annyira elengedtem már mindent. Harry nélkül, mér ennek se láttam értelmét. Sõt semminek sem. Így egyszerre lettem csalódott, ideges, és nemtörõdõ egyszerre. - De már nem is érdekel anya. Nem tudok dönteni. - temettem az arcom a tenyerembe. Anya nem szólt semmit, csak hallgatott. Szerintem azon gondolkodott hogy erre a helyzetre mit tudna mondani. Hisz hogy a 18 éves fia kiboruljon amiatt, mert egyetemet kéne választania, az nem a napi programjai közé számított. Majd ahogy cikáztak a gondolataim, hirtelen megszólaltam. - Hagyom a francba.

- Szeretnél menni egyetemre Louis? - kérdezte anya óvatosan. Igaz hogy nem volt kedvem Harry nélkül semmihez, de belegondolva, ha nem megyek tovább tanulni, akkor mit fogok kezdeni magammal. Itthon szenvedek.