Sweet like honey🌸Larry Stylinson ff.

~9~

A lehetõ leglassabban tápászkodtunk fel Harryvel. Lassan odasétáltunk a gardrób ajtajához és megálltunk elõtte. Lyukat égetett a hátamba pár kíváncsi tekintet. Harry félénken rám nézett, én pedig kitártam az ajtót és elõre engedtem. Becsuktam az ajtót és innentõl tudtuk, hogy nincs menekülési útvonal. A gardrób egyébként elég szép volt és hangulatos. Szerencsére nem volt korom sötét, mert a plafonon volt egy rövid led csík, ami most piros színben égett, remek hangulatot adva. Elég szûkös volt a hely, hisz körülöttünk szekrények, vállfára akasztott ruhák és cipõk voltak. Viszont az egyik oldalon egy alacsonyabb, faltól falig elhelyzkedõ komód szerûség volt, amire nem volt pakolva semmi. Ezt Harry is egybõl kiszúrta, és a tetejére szépen fel is ült. Nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét. Az ölébe ejtett kezét piszkálta, míg kicsit a lelógó lábát mozgatta elõre-hátra, hiszen nem ért le neki. Én vele szemben az ajtónak döntöttem a hátam. Másfél méter lehetett köztünk, de mégis olyan nagyon távolinak éreztem. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Borzasztóan eltávolodtunk az utóbbi jó pár hónapban miattam. Pedig annyira nem ezt szerettem volna. Tudom, hogy megígértem magamnak hogy távol maradok tõle de nem bírom. Amióta nem beszélünk nem vagyok önmagam. Nem tudok õszintén nevetni ha tudom, hogy õ utál. Bár jogosan utál. Többször is belerúgtam ebbe a törékeny fiúba. De elég volt ebbõl. Nélküle nem fogom tudni folytatni, és érzem hogy neki sem jó így. Bár lehet tévedek. És ha õ már nem akarja és elküld akkor elfogadom, de muszáj megpróbálnom. Gyorsan erõt veszek és szólásra nyitom a szám.

- Harry... - mondom halkan. Meg se moccan. Mintha nem hallotta volna. Mivel lefele néz és tincsei az arcába hullanak, így még abból se tudok kiolvasni semmit ebben a félhomályban. De nem adom fel.

- Harry kérlek.. - próbálkozom újból, de még mindig semmi. - Kérlek, kérlek hallgass meg. - könyörgök neki miközben elrugaszkodom az ajtótól és egy picit közelebb megyek. Lassan felnéz és látom ahogy szemei csillognak a könnytõl.

- Miért hogy megint belém rúgj? Tudom, én voltam a hülye hogy elhittem lehet bármi is ebbõl. De a legrosszabb, hogy az elsõ elutasításod után nem adtam fel. Annyira fontos voltál, hogy megpróbáltam még egyszer, de azok után legalább rájöttem. Rájöttem arra, hogy csak egy játék voltam. És ez fáj a legjobban. Elhittem, hogy végre valaki nem kihasználni akar. Megbíztam benned, de hiába. És kösz de nem kell többször elmondani mennyire nem bírsz. Csak legyünk túl ezen a 7 percen és utána kimehetünk úgy mintha soha nem is ismertük egymást. - mondta dühösen, de a szemében ott volt a fájdalom. Ezt az árulkodó könnycseppek is megmutatták, amik végig az arcán folytak. Én sem voltam különb, én is utat engedtem nekik. Viszont nem engedhetem, hogy ebben a hitben legyen. Ha nem is fogja elhinni én akkor is elmondom az igazságot.

- Nem.. - kezdtem de a szavamba vágott.

- Mi nem Louis? - kérdezte idegesen.

- Nem jól gondolod. - mondtam gyorsan nehogy újra közbevágjon. - Az egészet nem így akartam, és tudom jól hogy elcsesztem de kérlek hagyd hogy elmagyarázzam. - kértem könnyes szemmel míg közelebb léptem, így alig egy méter volt közöttünk. Nem mertem közelebb menni bármennyire is szerettem volna.

- Mit szeretnél elmagyarázni? - kérdezte össze zavarodottan.

- Hogy mi az igazság. És hogy hogy terveztem az egészet, de miért így alakult. Kérlek. Ha azok után is úgy döntesz, hogy utálsz akkor legyen, hisz megérdemlem. De kérlek had mondjam el. - mondtam halkan a szemébe nézve.

- Nem utállak.... nem vagyok rá képes. - suttogta de nem nézett rám.

- Akkor kérlek szépen, csak had mondjam el. - kértem, mire lassan felnézett és egy aprót bólintott. Lehunytam a szemeim, és pár másodperc múlva bele is kezdtem.