Égő homokszem

1

Korán reggel a buszon. Utálom. Mind a koránt, mind a tömegközlekedést. Főleg ezt a koránt, amikor már ilyenkor olyan meleg van, hogy inkább egész nap ki sem mozdulnánk. Ebben az időben még jobb egy levegőtlen, járművön utazni. Az emberek mennek, mert menniük kell, a munkahelyre, iskolába. És most már én is közéjük tartozom, mert hiába a jogosítvány, ha a családi autót éppen más veszi igénybe. Azon hogy majd megsültem teljesen fekete öltözékem sem segít, de mit csináljak vele, ha abból a pár színből amiből a ruhatáram áll, ez bizonyosult a legjobb választásnak. Kikelve az ágyból, az időjárásra nem gondoltam. Azon jár az eszem hogy milyen lesz a napom. Vajon lesznek akikkel jóban leszek? Elég zárkózott típus vagyok, egy barátom sincs, kivéve az unokahúgom, Jankát. Egészen tizedikig magántanuló voltam, a versenyeim miatt, így esélyem sem volt nagyon másokkal ismerkedni.

A megállóból kisétálva kezdem megpillantani az egyetem épületét. Most még szebb, de rémisztőbb is, bár én nem félek semmitől. Az országban ez a legjobb testnevelési egyetem, itt a helyem. Mióta az eszemet tudom sportolok, pontosabban bokszolok. Az apám ragasztotta rám ezt a szenvedélyt, mivel ő is ezt a sportot űzi, így ő is edz egészen pici korom óta. Megszállottan csak erre koncentrálunk mindketten. Ő a példaképem, és tisztelem őt, bár ezt edzőként el is várja. Csoda hogy beleegyezett abba hogy idejöjjek, de ő is tudja hogy így lesz a legjobb. Persze az egész család költözött velem a városba. Egy nagyobb házat vettünk, ahol rajtam és a szüleimen kívül apa húgának a családja is itt lakik. Így van az, hogy én és Janka osztozunk a tetőtéren, az ősök meg lent elvannak. Ez azért is jó, mert később Janka is itt szeretne továbbtanulni. Ezen kívül apának lett külön egy edzőterme, és elég sokan is járnak hozzá, természetes én is. Kicsit meguntam már a famíliát, ezért egy külön lakást is vettem magamnak, a sulihoz közel, ami persze nem tetszett sokaknak, de nagykorú vagyok, azt csinálok a pénzemmel amit én akarok. Innen indultam most is utamnak.

Az ajtóhoz érve, lassan szívtam be, majd fújtam ki a levegőt, ezzel próbálva lenyugtatni magam. Sötét hajam, gyorsan kontyba kötöttem, így a tarkóm is tudott levegőzni, nem is értem miért nem tettem meg ezt hamarabb. Azóta nem vágattam le, mióta megnyertem egy nagyon fontos versenyt, egyfajta szerencsehozó dolgom lett.

Benyitottam, és belülről is elcsodálkoztam a hatalmas építményen, kezdtem kicsit elveszettnek érezni magam a nagy térben, míg nem egy kedves, mosolygós lány nem lépett oda hozzám, kezében egy füzettel.

-Szia! Te új vagy?

-Igen.

-Ha megmondod a neved, én megmondom melyik terembe kell menned, ha szükséges el is vezetlek addig.

-Csiffáry Tibor.

-Lóri bá osztálya... szerencsés. Kövess engem, mert felmegyünk az emeletre.

Engedelmeskedtem neki, közben minél többet próbáltam nézelődni. A falakon sportolók, csapatok, akik itt tanultak, és sportolhattak, azóta pedig hatalmas eredményeket értek el. Jó lenne egyszer majd közéjük kerülni. Apám biztos büszke lenne rám. Az egész egyetem sokkal komolyabb, mint egy átlagos. Itt nincs olyan, hogy nem jársz be órákra. Mindenkire nagyon figyelnek, és számon tartják mikor mit csinálsz.

-Megérkeztünk. További szép napot!

-Köszi szépen! –mondtam, de a lány már tovább is viharzott.

A terem előtt álltam, minek ajtaja résnyire nyitva volt, szóval biztos van bent már valaki. Bementem, de csak egy idősebb, őszülő férfit pillantottam meg.

-Jó napot! –szóltam kicsit bizonytalanul, lehet túl hamar jöttem.

-Jó napot! Foglaljon helyet nyugodtan, az osztálytársai is valószínűleg mindjárt megérkeznek.

Így is tettem, a hátsó sorok sokkal jobban vonzottak, de mivel egy üres teremben furán jön ki ha leghátra ülök, ezért kénytelen voltam inkább középen helyet foglalni. Ezután az jutott eszembe, hogy ha valaki mögém ül, a magasságom miatt nem fog tőlem semmit sem látni, de olyan sokan biztos nem leszünk hogy ezt a nagy termet teljesen megtöltjük.

Kezdtek beszivárogni az emberek, de mindenki tisztes távolságot tartott tőlem, és igazából egymástól is. Legvégül három fiú érkezett, akik bizonyára már ismerték egymást, hátul foglaltak helyet, egymás mellett. Mindenki feszült csöndben ült, és azt várta mikor veszi kezdetét a tanárunk beszéde, csak ők nevettek valamin. Az idősebb férfi megköszörülte a torkát, majd mikor teljes némaság lett, nekikezdett.

-Üdvözlök mindenkit, a nevem Baráth Lóránt én leszek az osztályfőnökük. Ismertetném az iskola fontosabb szabályait, majd arra kérek mindenkit, hogy röviden mutatkozzon be, és mondjon magáról pár szót, mit sportol, mit ért el eddig benne ilyesmik. Akkor kezdjük a legfontosabbal...

Megtörtént a házirend ismertetése, ami elég szigorú, de erre számítottam, nem igazán ért meglepetés.

-Rendben akkor jöjjön a bemutatkozás. Ki szeretné kezdeni? –erre a mondatra mindenki kerülni kezdte a szemkontaktust az osztályfőnökkel.

-Csiffáry úr, amúgy is maga érkezett először, és a névsorban is az első, szóval halljunk szót.

Lassan álltam fel a székemből, ügyelve arra hogy senki ne vegyen észre semmit abból mennyire izgulok, főleg hogy most mindenki engem néz.

-A nevem Csiffáry Tibor, tizenkilenc éves vagyok, ökölvívó. Idén vehettem részt elsőnek Európa bajnokságon, amit sikerült is megnyernem. Szeretnék még több, és még nagyobb versenyen részt venni, és a legjobbat nyújtani, amiben kétségem sincs, hogy ez az iskola segíteni fog. –miután befejeztem visszaültem, és nem igazán értettem még mindig azt a némaságot, ami ezután jött. A csöndből nem tudom leszűrni, kinek mennyire voltam szimpatikus.

Szépen mindenkin végig haladtunk, és azt vettem észre hogy senki sem tud olyan eredményt felmutatni, mint én. A legjobbak is csak az országos dobogóig jutottak, és ez adott egyfajta magabiztosságot. A hátul ülő hármasra direkt figyeltem, mindannyian fociznak, természetesen egy csapatban. A legmagasabb hármójuk közül Veres Marcell, aki ráadásul vörös is, a középső barna Morovits Róbert, a legalacsonyabb sötétszőke pedig Mádai Bence. Már most nem szimpatikusak, túl összeszokottak így hárman, és komolytalanok, egész órán sugdolóztak egymás között lefogadom, hogy nem a tanévrendről. Inkább valami évnyitó buli lehetett a téma. Ott biztos omlanak utánuk a csajok, tipikus focista szépfiúkért. Inkább nem is idegesítem fel magam rajtuk, bár nem értem hogy kerülnek ide, még a végén azoknak rontják el az eredményüket, akik figyelnének.

Az osztályfőnöki órák után lementünk az udvarra az igazgató beszédét meghallgatni. Veres Ernő igazgató úr. Ismerősen zengett a név. Megvan, tuti hogy ő Marcell apja, már pletykákból lehetett hallani hogy az igazgató fia is most kezdi a tanévet. Akkor ezért vannak itt. A hosszúra nyúlt beszédet az iskola jelmondata zárta le: Mindannyiunk célja legjobbnak lenni a legjobbak között. Van benne valami, talán az én célom is ez.

A kezembe nyomtak egy órarendet, amit nem volt időm megnézni, csak behajítottam a táskámba, így is késésben voltam az edzésről. Apa ki fog nyírni, ha nem érek oda időben.