Égő homokszem

29

Az iskolába ma nagyon sokan bámultak rám. Elsőnek nem értettem miért, aztán rájöttem, hogy a vállamon lévő kötés miatt. Hát ez még semmi ahhoz képest, mint mikor az egész testem ez fedte a kórházban. Mondjuk azt jobb is, hogy senki nem látta. Egy idő után zavarni kezdett a dolog, és nem is az, hogy néztek, hanem hogy senki nem kérdezett meg felőle. Nem segítséget vártam, már amúgy sem fájt annyira, csak érdeklődést. Úgy tűnik ennyire nem érdeklek senkit. Beülve órára sem akadtak le rólam a tekintetek. Egy valakié főleg. Marcellé. Hiába volt körülötte Robi és Bence is, én észrevettem az összes lopott pillantást. Miért nem fordítsa el már a fejét? Aggódik értem? Akkor miért nem jön ide? Kizárt, ez az egész, és biztos csak képzelem. Így telt el az egész napom.

Hazamentem ebédelni, és lassan indultam is a pszichológushoz, mivel mára egy viszonylag korai időpontot beszéltünk meg. A parkos résznél szintén összetalálkoztam Marcival.

-Hello Tibor!

-Szia Marcell.

-A válladdal mi történt? Ez okból nem voltál tegnap? Én azt hittem a szülinapod miatt. –nem értem miért nem kérdezte ezt meg már a suliban.

-Kiugrott, de visszatették. És igen, öt napig még biztosan nem csinálhatok vele semmit. Bár szerintem már nem olyan vészes, így hogy nem mozgatom, nem fáj.

-Uuu nagyon sajnálom. Remélem, hamar rendbe jön.

-Azt én is.

Közösen helyet foglaltunk a szokásos ülőalkalmatosságon. Természetesen doktornőnek is feltűnt az új kiegészítőm.

-Sziasztok! Tibor, csak nem?

-Bokszolás közben ugrott ki, nyugalom, nem súlyos, csak annak tűnik.

-Akkor jó. Talán a mai lesz az utolsó alkalom, hogy ki kell fejtenetek a véleményeteket, egy adott témával kapcsolatban. Ez a téma pedig a család lesz.

-Kezdhetem én?

-Persze, Tibi. Kezdjük azzal, hogy bemutatod a családodat.

-Mi egy házban élünk apummal, anyummal, a nagybátyámmal, és nagynénémmel, illetve az unokahúgommal. Őket tekintem a családomnak. Mindenkivel jó a viszonyom. A legerősebb viszont Jankával. Nincs testvérem, de őt valamennyire annak tudom tekinteni, meg persze a barátomnak.

-A szüleidről bővebben?

-Elég vallásos nevelést kaptam tőlük, és szigorú szabályokat tűztek ki felém. Volt, ami ellen lázadtam, de rájöttem hogy az összeset azért hozták létre, hogy nekem jobb legyen. Értem csinálnak nagyon sok mindent. Apával egy héten legalább háromszor találkozunk az edzések alkalmával, ahol elsősorban az edzőm, és ilyenkor komolyan is kell vennem. Viszont ezen kívül őt is mondhatom a barátomnak. Anyával nem ilyen szoros a kapcsolatunk, viszont nagyon is szükségünk van rá a családban, ő az aki helyre rak engem és apát is ha elszaladna velünk a ló. És ezt a maga határozott, de finom módján. Mindent megtesznek értem, és ezt próbálom viszonozni is.

-Ez jó. És a jövőben?

-A jövőben gondoskodni fogok a szüleimről.

-Nem szeretnél saját családot? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-Nem. –jelentettem ki. -Túl nagy felelősség. Ráadásul nincs egy megfelelő személy az életemben, akivel lehetne és valószínűleg nem is lesz.

-Miért ne lenne?

-Mellettem senki nem fogja kibírni egy életen keresztül. Meg eleve nem is nyitok emberek felé.

-Pedig nekem úgy tűnt szereted a családod.

-Igen, mindennél jobban. Nekem a család a legfontosabb. Viszont én magam nem tudnék ilyet létrehozni soha.

-Soha ne mond, hogy soha. Rendben, akkor most jöjjön Marcell.

-Nekem a család az egy elég érzékenyen téma. Ezeket az embereket nem te választod, hanem kapod magad mellé. Apukám nagyon szerette volna, hogy sokat tanuljak, engem viszont csak a sport érdekelt. Aztán az ő sportágában nem bizonyultam jónak. Kitaláltam, hogy focizni fogok, aminek először nem örült, de anyukám rábeszélte, hogy vigyen el. Utána támogattak benne mindketten, amennyire lehetett. Nekem anyummal szorosabb a viszonyom, mivel ő mindig engedékenyebb volt velem, mint apa, és van mikor csak külön velem foglalkozik, a sok munkája ellenére. Van egy mostohatesóm, vele nem igazán tartok semmilyen kapcsolatot, ott él velünk egy házban, de elvan nélkülem.

-És neked a jövőképed?

-Én szeretnék családot. Megpróbálnám kijavítani azokat a hibákat, amiket most úgy látom, hogy nem tettünk jól.

-Milyen hibákra gondolsz?

-Előre leszögezem, hogy ez nem a családom leszólása lesz, így is nagyon szerencsés vagyok velük. Csak például a családfő, édesapám, nagyon sok minden érzelmi dolgot pénzzel szeretett volna helyettesíteni. Ami persze nem sikerült neki. Hiába vitt el több mint tíz országba, nyaraltunk hetekig, befizetett mindenhova, ahova csak szerettem volna, mégis őt nem kaptam meg. Sosem vitt el csak úgy fagyizni a parkba, beszélgetni. Megértem, hogy dolgoznia kell a pénzért, de nem vágytam olyan sok mindenre. Vagyis, csak egy szerető apára. Ha beszélünk, valószínűleg csak az elvárásait közli felém, amik persze nagyon magasak. Sokszor veszekszünk emiatt, és ilyenkor mindig a fejemhez vágja, hogy az egyetemre is csak ő miatt kerültem be.

-Ez tényleg nem hangzik jól.

-Hát, de akinek az igazgató az apja... -szóltam kicsit gúnyosan, irigykedve, de csak a pénz miatt.

-Miért Tibor, te cserélnél vele?

-Nem, de...

-Nem tudsz te semmit! A nagy dúsgazdag egyetemi igazgató valójában nem is az apám! –szólt Marcell dühösen.

-Mi? –lepődtem meg. Jól hallottam, amit mondott?

-Fiúk, könyörgöm, ne rontsátok el itt a végén. Szerintem jobb, ha most befejezzük, köszönöm az őszinte válaszokat. Másfél hét múlva találkozunk utoljára, addig bírjátok ki.

-Rendben. –mondta Marci és kiviharzott, én pedig utána siettem.

-Marcell, hé, ne ilyen gyorsan. –futottam már a parkig utána. -Állj meg légy szíves!

-Mi van?

-Hogy értetted azt, hogy az igazgató nem az apád?

-Pontosan így. Jól hallottad.

-De nem értem.

-És miért akarod megérteni?

-Mert akkor talán téged is jobban értenélek.

-Jó, figyelj, most nem alkalmas erre az időpont. Jövőhét közepén találkozzunk itt a parkban, ha annyira kíváncsi vagy rá.

-Rendben nekem megfelel. Délután, vagy...

-Majd megírom. Most mennem kell.

-Oké, szia.

Na ez durva volt. Most hogy hazaértem ülepednek le a dolgok. Először is utolsó alkalom a pszichológusnál ez az! Mondjuk pont most kezdtem megszokni. Olyannyira, hogy ezen kívül is képes vagyok beszélgetni Marcellel. Másodszor meg jó hogy beszélgetek vele, milyen titkai lehetnek, amiket eddig még nem tudtam. Pont az ő titkaira vagyok kíváncsi... egyszerűen csak szeretem a titkokat. Izgatottan vártam az időpontot.

Nagy nehezen lezuhanyoztam a kötéssel a kezemen, és az ágyba zuhantam. Pedig ma nem is volt edzésem. Mi lesz így velem? Kell a kondi, mert anélkül nem lehet versenyezni. Miért mindig csak a versenyeken jár az eszem? Vagy Marcellen...

Kis idő múlva meg is jött az üzenet:

-Délután négy a megbeszélt helyen. Legyél pontos.

-Az leszek.