Égő homokszem

Nehéz szülés

Összepakoltam a teremben. Saját magamnak is egy fárasztó edzést tűztem ki, aztán még a fiatalokkal is eltöltöttem egy órát. Sokat kivett belőlem. Viszont hamarosan hazaérek, és foglalkozhatok otthon, az én kis két éves csöppségemmel. Félreérthetően hangzik, de szerelmes vagyok belé. Az összes kis mozdulatába, a hangja próbálgatásába, a mosolyába, a nevetésébe... egy csoda lélek. Köszönöm Istenem. Olyan sok dolog elvétele után, most végre kaptam. Még mennyit kaptam...

Az autómba ültem, és a motort indítottam volna, mikor a telefon csörgésére lettem figyelmes. Janka neve szerepelt a kijelzőn. Egy kicsit megijedtem, mert féltem őt a mostani helyzetében. Az utolsó hetet húzza otthon, egyszerre kettő babát hordozva a szíve alatt.

-Szia, Janó.

-Szia Tibi. Nem zavarlak?

-Nem, mond nyugodtan. Csak nincs valami baj?

-Hát... Tudod Robinak meccse van abban a másik városban, és az első félidő szerintem pont most kezdődött. Viszont... nekem is most folyt el a magzatvizem. Már hívtam, de ilyenkor esélyem sincs hogy észre veszi, maximum majd a félidőben.

-Uramatyám... Jó, figyelj, nyugalom, amilyen gyorsan csak tudok ott leszek.

-Rendben. Nem megyek sehová.

Próbáltam higgadtan, minél gyorsabban oda érni a házuk elé. Berohantam, és Janka is aránylag nyugodtan mesélte el a történteket, és hogy miben, hogyan tudok neki most segíteni, én meg tettem, amilyen gyorsan csak tudtam, gondolkodás nélkül amiket kért.

A csomagokat bepakoltam hátra, amikből pont dupla annyi volt, mint két évvel ezelőtt nekünk. Majd Jankát is biztonságba elhelyeztem az anyósülésen. Írtam egy sms-t a nénikémnek a szituációról, felhívni nem volt időm. El kell juttatnom az unokahúgomat a kórházba. Szülni... Ha valaki ezt mondja nekem pár évvel ezelőtt...

A felismeréstől igazából kicsit bestresszeltem magam, amit Janka észre is vett. Hiába voltam már egyszer túl ezen, ez most akkor is más, meg... jelenleg én tartozom felelősséggel mindhármukért.

A kórházba beérve mondhatni az események áldozatává estem. Nem volt értelme magyaráznom, hogy nem én vagyok a gyerekek apja, hanem szerencsétlen épp úton van, csak a csúcsforgalom közepén egy dugóban áll, és majd megeszi az ideg. Janka mellé egy támasz kellett a szülőszobára. Nehéz szülés lesz... Jankának szerencsére nincs semmilyen egészségügyi problémája, és mindkét pici jó irányba helyezkedik. Magyarul minden adott a természetes szüléshez.

Ahogy jöttek a fájások, úgy kellett Jankának is egyre jobban nyomnia, és úgy lett az én kezem egyre jobban szorítva. Értem hogy a világon talán ez a legnagyobb fizikai fájdalom... de közben hogy tudják olyan erővel megmarkolni a kézfejed, hogy majd kiugrik mindkét szemgolyód? Mindegy, túltettem magam a dolgon, mert egy óra múlva megszólalt az orvos.

-Már az első babának látszik a feje. Nem kell sok és kint lesz.

A mondatra inkább kétségbe estem, mint megnyugodtam, mivel Robi még nem volt sehol. Viszont továbbra is arra kellett koncentrálnom, hogy az unokahúgom biztassam.

-Gyerünk Janka! Lélegezz, majd... adj bele mindent! –kicsit előjött az edzői énem, ami úgy tűnik jó motiváció. Már tényleg, csak az utolsó lendítés hiányzott.

És ekkor, a babasírás előtt, pár másodperccel betorpant az apuka. Már tudta mi a szituáció, de azt nem, mit tehetne benne. Én nagyon szívesen átadtam volna neki a helyemet, hogy az ő kezét törjék szilánkosra, ne az enyém. De nem én voltam a főnök, hanem az orvos, aki arra kérte, hogy vágja el a köldökzsinórt, majd a kezébe adta kisfiát.

Robit könnyekbe borulva, és kábulatba ejtve elvesztettük, mi pedig tovább szültünk Jankával.

-Nagyon ügyes vagy Janó. Büszkék vagyunk rád. Már csak egy kis erőfeszítés, és a családod minden tagja itt lesz.

A percek teltek, amik nekem óráknak tűntek. Majd újból sírást hallhattunk. Nagy kő esett le, mindkettőnk szívéről. Mivel Robi kezében már volt egy jövevény, ezért nekem lett felajánlva a második csöppség köldökzsinórvágása. Előtte Jankára pillantottam, aki csak bátorítóan bólintott rám. Majd Robi is ezt tette.

Miután megtisztították a picit, a kezembe adták. Már Robi Janka mellé telepedett Jakabbal, és éppen őt csodálták ketten. Nem akartam őket megzavarni, így egy kis ideig, még a távolabbi székbe ültem. Ámulattal néztem az apró testét. Az arcát. Tiszta anyja volt.

-Szia... szia Jázmin. –adtam oda az ujjamat, hogy az egész tenyerével körbe fonja, és megszoríthassa. Sokkal kellemesebb volt, mint az előző percekben. Elmosolyodtam. Majd a szülőkre pillantottam. Óvatosan felálltam, és közelebb sétáltam feléjük. Janka már nagyon fáradt volt, de nehezen nyitva tartotta a szemét. -Gyönyörű babák. Nagyon ügyes vagy Jankusz. –ültem le mellé, és finoman a mellkasára tettem az újszülöttet.

Szem nem maradt szárazon. Még jó pár percen keresztül figyeltem a büszke szülőket, és a csemetéket, aztán nem szerettem volna tovább bezavarni ebbe a különleges, és fontos családi pillanatba. A folyosóra léptem, ahol a nénikémék ültek izgatottan.

-Tibor. Mondj valamit, mi van már?

-Gratulálok a nagyszülőknek! Egészséges kisfiú, és kislány jött világra. Az anyuka is jól van.

-Úristen! –ugrottak a nyakamba mindketten, majd örömkönnyeket kezdtek hullajtani. -És kire hasonlítanak?

-Nem szeretném lelőni a poént. Majd meglátjátok. Most engedelmetekkel hazamennék, a saját lurkómhoz.

-Persze, menj csak.

Beszálltam az autómba, és vettem egy nagy levegőt. Még nem teljesen fogtam fel az elmúlt órák eseményeit. A telefonomon sajnos már pár aggódó üzenet jelent meg Timitől. Egyszerűen nem tudtam neki szólni az események gyorsasága miatt.

A házunk elé értem, és fáradtan benyitottam.

-Tibor! –ölelt magához Timi. -Hol voltál eddig? Nem értelek utol.

-Szülni voltam. –jött ki a számon, teljesen hétköznapi módon.

-Hogy mi?

-Jankának elfojt a magzatvize... -ismertettem meg vele a történetet.

-Ohw egyem meg, már alig várom hogy láthassam őket. És te ott lehettél végig... akkor a mai napra kibabáztad magad.

-Nem eléggé. Hogy van Boti?

-Jól. Már alszik. –mosolyodott el a feleségem. -Este kilenc óra van.

-Oh, hogy elrepült az idő. –roskadtam a fotelba.

-A nagy szülésesdiben mi?

-Igaz, hogy soha vissza nem térő pillanatoknak lettem részese, de ma én voltam a soros fürdetésben, és altatásban is. A kedvenc dolgaimban.

-Hát... este kellhetsz etetni, vagy tisztába tenni.

-Tudod mit? Az is megfelel. –válaszoltam, cserébe pedig egy csókot kaptam.