Égő homokszem

33

Már az ébresztő előtt kinyílt a szemem. Alig aludhattam pár órát, aztán elkezdtem csak forgolódni, és a telefonom nézegetni, nem-e üzent anya valamit. Nem kaptam tőle semmilyen jelzést, remélem ez jót jelent. Reggel hatra már elkészültem, és a konyhában kezdtem el valami ételt csinálni magamnak. Próbáltam ezt minél csendesebben végrehajtani, hogy ne ébredjen fel senki miattam. Már a mosogató felé vettem az irányt, mikor Jankát láttam meg közeledni.

-Jó reggelt Tibi!

-Kösz, de tudod, nekem a reggelek sosem jók.

-Tudom. Tiszta karika a szemed. Nem tudtál aludni mi? Ne készítsd ki magad emiatt.

-Nem a te apád kapott szívinfarktust.

-Ezt most úgy mondod, mintha engem egyáltalán nem érintett volna meg a dolog. Ha nem tudnád nekem pedig a keresztapám, és egy házban élek vele.

-Jó, ne haragudj. Én csak... nem szeretném még egyszer átélni, amit tegnap este. Ott ülni és látni, ahogy az életéért küzdenek. Nem tudtam elnézni, de nézni sem. Bambultam ki a fejemből és nem bírtam felfogni mi van ha...

-Ezt most felejtsd el. Minden rendben lesz.

-Most megyek. Teszek pár kört, mielőtt bemegyek a suliba.

-Ha bármi van...

-Szólok.

Ez a pár kör abból állt, hogy elsétáltam a teremig a kocsiért, vettem pár dolgot, aztán pedig elvezettem a kórházig, megnézni hogy van apa. Mikor beléptem a szobába apu már ébren volt, anyával beszélgetett. Ettől kicsit megnyugodtam.

-Sziasztok! –köszöntem már kicsit felszabadultabban.

-Szia Tibor.

-Hogy vagytok?

-Azt inkább hagyjuk. –néztek össze.

-Akkor mit tehetek, amivel jobb lesz?

-Csak ülj le. Legyünk egy kicsit együtt, így hárman.

Odahúztam egy széket, és helyet foglaltam rajta. Feszült csend ülepedett meg. Néztem apára, aztán anyára, de egyikőjük sem szólt semmit. Fogalmam sem volt, mit lenne jó mondanom. Frusztrált az egész szituáció, nem szeretem se a kórházat, sem a napszakot, sem ezt az egész tehetetlenséget. Miért nem ülhettünk otthon egy ebéd közben, mint pár hónapja, vagy filmnézés alatt?

-Elugrom a mosdóba. –mondta anya.

-Jól van. -ahogy kilépett a szobából apa szólalt meg.

-Fiam. Gyere közelebb.

-Igen apa.

-Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá, és mindenki másra a családban, amíg én itt vagyok.

-Megígérem.

-És ne aggódj. Neked már szinte mindent elintéztem a jövőddel kapcsolatban. Innentől csak rajtad múlik.

-Nem is magam miatt aggódom.

-Miattam sem kell. Azt akarom, hogy erős férfi legyél mindig. Ne hagyd hogy ezt bármi befolyásolja.

-Rendben.

Ahogy anya visszaért már nem sokat beszéltünk közösen. Nem szívesen, de itt hagytuk aput, bízva a legjobbakban. Kint a kocsihoz sétáltunk.

-Ugye nem gondolod komolyan, hogy ilyen fáradtan akarsz vezetni? –pillantottam anyára, aki a sofőr helye felől szeretett volna beülni.

-Jó, de te sem vagy sokkal kipihentebb. –majd helyet cseréltünk.