Égő homokszem

37

Szerintem soha életemben nem töltöttem el annyi időt a fürdőszobában, mint ma reggel. A kádban áztattam magam vagy negyven percen keresztül. Egy kis időre talán sikerült ellazulnom. Ezután megmostam a hajam, és megborotválkoztam, ügyelve arra, hogy véletlenül se vágjam meg az arcom. Majd befújtam magam parfümmel. Jól van Tibor, így már lemehetsz a családhoz, nem fognak egy csődtömegnek nézni. Kár hogy a belsőnket nem tudjuk ilyen könnyen kitisztítani az érzéseinkkel együtt. Ha belül éppen nem haldokolnék, akkor talán még jobb lenne a kisugárzásom. De kezdetnek ez is jó lesz.

-Tibor! –ugrott nyakamba a nénikém, ahogy meglátott. Egyre erősebben szorított magához, mintha attól félt volna, hogy egyik percről a másikra köddé válok. -Annyira aggódtunk érted. Azt hittük már sosem jössz ki a szobádból.

-Hát itt vagyok.

-Végre. Remélem jobban, mint... pár nappal ezelőtt.

-Jobban... de nem jól.

-Nem tudom, mikor fogjuk tudni kimondani hogy jól vagyok, úgy hogy igaz is lesz. Gyere, ülj le. Mindjárt kész a reggeli. –fáradt volt a hangja. De túl tette magát ezen a fáradtságon értem. Értünk.

-Igazából... nincs nagy étvágyam.

-Gondoltam... az egész család alig eszik. Akkor legalább egy kávét igyál.

Elkezdtem szürcsölni az italt. Sosem értettem az emberek miért szeretik annyira. Viszont most, kezdek rájönni. Sötét és keserű, pont, mint az élet, és az ember hangulata reggel. Persze rakhatsz bele cukrot és tejszínt, hogy könnyebb legyen lenyelni, de az alap ugyanaz marad.

Kis idő múlva mozgást vettem észre a kanapén. Anya felült, bebugyolálta magát a rá terített takaróba, majd hátra dőlve nézett maga elé. Ismerős érzést véltem felfedezni az arcán.

-Kész a kávéja. –bökött oldalba a nagynéném, majd anya felé bólintott. -Biztos jólesne neki ha...

-Odaviszem.

Nem akartam megijeszteni, és hirtelen a semmiből elé teremni. Még mindig csak egy pontot bambult, így nem vett volna észre. Hátulról óvatosan simítottam végig a vállán. Erre is összerezzent egy picit először, majd becsukta a szemét, és ellazult a kezem érintése nyomán. Óvatosan ültem le mellé, közben a kávét az előttünk lévő dohányzóasztalra tettem, mert féltem, hogy kiborítom.

-Jó reggelt, anya. –öleltem át oldalról.

-Tibi! –bújt a mellkasomhoz, én pedig karomat összefontam a hátán. -Istenem... de jó látni. Ne haragudj, fogalmam sem volt, mit kellene...

-Anya, ne viccelj. Ez... így volt jó. Sikerült picit... összeszednem magam.

-Nekem is ideje lenne. Még sehol nem tartok, a mai nap is...

-Nyugi. Végig csináljuk. Közösen. –pusziltam meg arcát.

Ahogy visszatértem picit az életbe, megint minden elúszni látszott, mikor visszamentem a szobámba készülni a délutánra. A vállfára kiakasztott ruhát néztem. Már akkor mennyire nem akartam ezt felvenni soha, mikor megvettük. Nem is tudom mivel volt bajom... mindennel. Már mióta megtörtént... csak feketét hordtam. Nem volt nehéz, mivel a ruhatáram tele volt ilyen darabokkal. Most mégis... ez más volt.

Zokni és alsó volt rajtam, így a nadrág következett. Lassan húztam magamra, övtartóján áthúztam az övet, de nem csatoltam be. Az ingbe dugtam kezem, és kezdtem el begombolni egyesével. Mikor kész volt a nadrágomba tűrtem alját, csak ekkor csatoltam be az övet. Az öltönyt leakasztottam a vállfáról, de még nem vettem fel, csak a szék támlájára tettem. Leültem, és cipőbe bújtattam a lábam. Majd felálltam, és a tükörben végignéztem magamon. Fekete... most mégis más... a legsötétebb feketébe öltöztem, amibe csak lehet. Fekete ruha... fekete agy... fekete szív. A belsőm is fekete.