Égő homokszem

48

Jól haladt szinte minden, ami az edzősködést illeti. Igaz hogy a legkisebbekkel ma kerül sor elsőnek a találkozásra, én reménykedek a sikerben. Viszont előtte egyetem. Ide is visszaszoktam aránylag, bár lassan csak egy hónap és nyári szünet szóval nem is kell nagyon törnöm magam. Kivéve az év végi vizsgára. Az most biztos nem lesz olyan jó mint az előző.

Tesi óra előtt szokásos öltöző. Már szinte nem is tűnt fel az embereknek, hogy csak én vagyok talpig feketében, míg mindenki az iskola egyenszettét viseli. A torna sorban is legelöl, a legkitűnőbb helyem. Fekete bárány. Nagyon illik rám most ez a jelző.

Elég intenzív és koncentrálós feladatokat kaptunk. Koordinációs létrán kellett többször többféleképpen végig futnunk, majd miután lefáradt a lábunk egyensúlyozós labdára kellett ugranunk. Eleve könnyen leeshet róla az ember ha kapkod, vagy egyszerűen nem a közepét találja el. Sípszóra kellett fel-le ugrani. Szépen ment mindenkinek egy darabig míg nem egy hatalmas csattanást nem hallottunk.

A hang forrása felé fordítottam a fejem, és Marcell volt akitől származott. Kicsúszott alóla az eszköz, ő pedig elterült a földön. Nem ordított, de nem volt megnyugtató az arckifejezése. Ráadásul piros folyadék is volt körülötte. Vér, ami egyelőre nem tudom honnan jött neki. Felé akartam rohanni, de nem tehettem. Osztályfőnök cselekedett.

-Róbert, Tibor jöjjenek! –intett feléjük minket, mi pedig rohantunk is. Ő fogta az egyik, én pedig a másik oldalról Marcit, Robi pedig követett minket a kis szertárba, ahol leültettük a sérültet. –Róbert, takarítsa fel a vért, és egy kis ideig ne menjen arra senki, nehogy elcsússzon. –nyomott a kezébe egy felmosót, a fiú pedig el is hagyta a helyiséget. -Itt kell lennie az elsősegélynek... meg is van! –vette elő a dobozt. -Nem szédül? –kérdezte Marcellt, közben pedig a szemébe világított.

-Nem.

-Feje sem fáj?

-Nem. Csak a számnál.

-Az elég csúnyán kicsattant. Nyissa ki a száját! –Marci eleget tett minden kérésnek. -Jó, foga nem sérült. Szerintem nem kell összevarrni, annyira nem nagy. Sajnos nagyon vérzik, nem hiába sok ér van a szánk közelében. Ezt tartsa itt! –nyomott vattát a felhasadt helyre -Tibor!

-Igen.

-Vigye ki az öltözőbe, ott jobban jár a levegő mint itt, tessék itt a kulcs. Fertőtlenítse ki neki ezzel. –nyomott kezembe egy üveget, meg gumikesztyűt. -Majd maradjon ott vele, amíg nem áll el a vérzés.

-Rendben. –szóltam és tettem amit kért. Az öltözőbe érve magunkra zártam az ajtót.

-Atyaég Marcell. Ezt jól megcsináltad.

-Thudhom. –mondta a már teljesen átázott vattával a szájában.

-Gyere. –vettem fel a gumikesztyűt kezemre és kivettem szájából a pamutdarabot, majd egy újat vettem elő, és ráöntöttem a fertőtlenítőből. -Nagyon fáj?

-Igen.

-Akkor készülj, mert ez csípni fogja.

-Ne...

-Nyugalom, utána jobb lesz. –nyomtam óvatosan a sebre a textilt, mire felszisszent. -Ne haragudj. –tartottam rá egyre jobban. Kis idő múlva lecseréltem ezt is egy tisztára, de arra már nem sokáig volt szükség, mivel megszűnt a vérzés. Lassan vettem le a vattát és dobtam a kukába, majd visszaültem Marcellel szembe.

-Köszönöm. –mondta megviselten.

Lassan kezemmel végigsimítottam arcán, és egyre közelebb hajoltam felé. Nem érdekelt hol vagyunk. Csak ketten voltunk. Oldalra billentette fejét, bele a tenyerembe. Bízott bennem. Finom csókot adtam neki, ajkaink lágyan érintették egymást.