Égő homokszem

52

Újra a szabónál. Azt hiszem kezdem megszokni ezt a dolgot. Engem és Marcellt egy fal választott el, így próbáltuk fel a kész termékeket. Bent nem volt tükör, ahhoz hogy meglásd magad ki kellett menni. Meg persze, hogy az alkotó is szemügyre vegyen.

-Amelyikük kész van, az kijöhet megmutatni magát. –szóltak kintről, de én még a nyakkendővel bíbelődtem, ez a fajta sem a kedvenc darabom.

-Én megyek. –hallatszott a mellettem lévő fülkéből. Ezek után meg, nem akartam sem hallgatózni, sem leskelődni, legyen minden meglepetés. -Végeztem, Tibor. –jelzett Marci, így nekem is ideje volt kiindulnom.

Azért próbáltam minél lassabban elhagyni a nekem biztonságos környezetet. Aztán megláttam magam a tükörben, és egy picit megtorpantam. Azt hittem szégyen lesz magamra ismernem, mert úgy fogok kinézni, mint egy úri ficsúr. Viszont be kell valljam, hogy lenyűgözött amit láttam. A ruha tényleg olyan volt, mintha rám öntötték volna. Talpig fekete, mégis más... Szokatlan, de kifogástalan.

-Jöjjön közelebb. –utasított a férfi. Megtettem, mire ő egyből igazgatni kezdett rajtam mindent. Milliméter pontossággal igazította középre csokornyakkendőm, hajtotta rá gondosan a gallért, és húzta összébb a felső részt, majd karján simított párat. Én nem tudtam levenni a szemem közben a tükörképemről. -Tetszik? –mosolyodott el.

-Szép... nagyon szép. –mondtam, de azt hogy tetszik nem mertem kijelenteni.

-Hajlítsa, be a kezét, aztán hajoljon le. –szólt, mire én szintén csináltam a dolgokat. -Kényelmes, nem szúr, vagy vág sehol?

-Sokkal kényelmesebb, mint hittem. Alig veszem észre, hogy rajtam van.

-Akkor örülök. Viselje egészséggel!

-Köszönöm.

Díszesen csomagolták össze a ruháinkat, majd Marci fizetett. Enyhe mosoly jelent meg arcomon, boldogan sétáltam ki az üzletből.

-Valakinek kezd tetszeni a luxus életmód?

-Tudod... a jót könnyű megszokni.

-Kérdés hogy hosszú távon ez mennyire jó. –komolyodott el.

-Most jó. –húzódtam hozzá kicsit közelebb. -Ez a fontos nem?

-De...

Hazamentünk, elpakoltam, viszont Marcin éreztem, hogy még van benne valami. Mindig ő szokott feldobni engem, ezért most nehéz volt kitalálnom mit tegyek. Csak ült a kanapén, és a telefonját nyomkodta. Pont mikor jön a nyár, már csak egy vizsgán kell túl lennünk, de tanultunk rá eleget, így nem hiszem hogy azon aggódna. Már bulikat és a pihenést is betervezte, várja ezt az egészet. Igaz a kapcsolatunk szintén itt vagy nála fog zajlani, a négy fal között, de annyiszor átrágtuk már ezt is. Nem látok a fejébe. Ma történt volna valami?

A konyhába mentem, valamilyen finom frissítőt kitalálni. Aztán Marcell mellé csúsztam a kanapén, az italokat ez előttünk lévő asztalra tettem.

-Epres turmix. Szerintem finom. –kortyoltam bele a sajátomba.

-Köszi. Majd megiszom. –görgette a képernyőt újból miután felnézett.

-Figyelj, Marcell. –tettem óvatosan combjára a kezem. -Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Hallgatom mi az ami bánt.

-A gazdagság. Mármint a pénz... a sok pénz. Meg apám. Nem szeretek vele beszélni, mert egyszerűen mindig ezt hozza fel. Engem nem érdekel. Nekem jelenleg mindenem megvan. És lehet hogy ezt neki köszönhetem, igen. Viszont ne szóljon bele, hogy később én hogy teremtek pénzt. Azt hiszi, csak úgy lehet ahogy ő csinálja, de nem. Nem akarok az ő nyomdokaiba lépni.

-Pedig...

-Most komolyan. El tudsz engem képzelni egy irodában, öltönyben és nyakkendőben, ahogy nagyon fontos dolgok papírjait intézem?

-Meg kell erőltetni a képzelőerőm. –mosolyodtam el.

-Akkor sem. Nekem szabadság kell, mindenben. Kimenni a pályára és futni, száguldani. Amikor csak akarom. Hozzád bújni. Ahol csak akarom.

-Megértelek. Viszont ebből tényleg nem fogsz tudni hosszútávon megélni. Tudod a szabad emberek, azt teszik amit szabad.

-Ahj... őrült egy világ. Nem érdekel. Éhen halni nem fogok. -vette el a neki készített turmixot.

-Amíg én itt vagyok?

-Így van.

-Mi vagyok én, háziasszo... -kérdeztem volna háborodottan, de ajkaival fogta be a számat. Mindig ezt teszi, ha nem tetszik neki az amit mondok. Aztán meg el is felejtem mit akartam mondani. -Ettől jobb lett?

-Jobb. –húzta száját elégedett mosolyra.

-Akkor kapsz még. –kezdtem el puszilni az arcát. Majdnem belefeledkeztem, mikor egy kép elkattintását hallottam, és elhúzódtam tőle. -Te csináltad?

-Mit?

-A képet.

-Igen. Nézd milyen cukik vagyunk rajta. –tolta képembe a képernyőt.

-Nem érdekel. Töröld ki. Most.

-Miért? Egy közös képünk sincs. Pedig egy párkapcsolatban...

-A miénk nem egy szokványos kapcsolat Marcell. Te is tudod. Azért nincs képünk mert egyértelmű bizonyíték arra, hogy köztünk van valami. Ezt pedig nem akarjuk, hogy kiderüljön. Szóval légy szíves tedd ezen túl magad, és csináld meg amit kértem.

-Nem jönne rá senki. Itt van a telefonomban, egy külön mappában, ami le van kódolva, a kódját nem ismerik.

-Nem lehet. Mi van, ha feltörik?

-Ne legyél már ennyire paranoiás.

-Nem az vagyok, hanem óvatos.

-A kép marad.

-Azt mondtam nem!

-Én meg azt hogy igen!

-Nem hiszem el, hogy ezt kell csinálnom... -vettem ki kezéből a telefont.

-Ne! Tibi. Könyörgöm... Olyan szép pillanat. Nekem szükségem van arra, hogy velem legyen, mikor te nem tudsz. –szólt, majd könnyek gyűltek a szemébe.

-Értsd meg hogy nincs más...

-Biztos hogy van! –lépett közelebb, és ütni kezdte mellkasomat.

Elgondolkodva néztem a képet. Tényleg nagyon aranyos volt. Tipikusan egy olyan darab, ami a párok közösségi oldalát szokta díszíteni. Biztosan a falamon lenne, a legelőkelőbb helyen, ha nem lenne ez egy titkolt dolog. De az, és nem szeretnénk megváltoztatni. Már nekem is kezdett párásodni a tekintetem. El van átkozva ez az egész. Már a törlés gomb felett volt az ujjam, mikor hirtelen ötletem támadt. Nem tudom mennyire biztos, mert ebben is van rizikó, de talán biztosabb, mint így.

-Küld át nekem emailben. Kinyomtatom.

-Rendben.

-Aztán meg kitörlöd az üzenetet és a képet is a telefonodról, világos?

-Igen.

Mikor frissen a kezembe került a kép akkor is néztem még egy darabig. Annyira csináltam volna egyet magamnak is, és mindig bámultam volna. De vissza kell fognom az érzéseim. Nem csinálhatjuk mindig azt amit akarunk.

-Tessék. –nyújtottam felé. -És el ne merd hagyni. Találj neki valami jó rejtekhelyet.

-Úgy lesz. Köszönöm. –ölelt át.

-Nagyon sajnálom, én csak... félek. Féltelek téged és magamat is. Nem szeretném, hogy bármi rossz történjen velünk. Tudod milyenek az emberek.

-Tudom.

Borzalmas volt így látni. Ilyen szituációba kerülni. Még legalább két év. Aztán ott lehet hagyni az egyetemet. Bár most is ott hagyhatnám, de nem kapnék egy évért semmit. Meg még a világbajnokság is ott van, ami körül mindig nagy a felhajtás. Egyszerűen nem tudjuk kizárni magunkat az életből. Csak burkot húzni magunk köré. Viszont ez a burok is megrepedhet bármikor.

-Akkor találjunk ki egy taktikát apukád estjére is.