Égő homokszem

34

Másnap délután Janka eljött velem a terembe, összepakolni a dolgaimat, amik kellenek a versenyre. Az első dolgunk az volt, hogy kihelyeztünk az ajtóra egy táblát miszerint a csoportok edzései egészségügyi problémák miatt meghatározatlan ideig szünetelnek.

Így végig járva elég nagy ez a hely. Az irodában a papírjaimat kerestük ki, majd azt a táskám legelejére, egy mappába tettem, nehogy valami bajuk legyen.

-Milyen fejed van ezen a fotón. –mosolyodott el Janka, az egyik szerződési képemen.

-Nagyon régi, de ebből is látszik, hogy cserébe sokáig érvényes.

-Azért megvárhatták volna, amíg kifújod magad.

Van itt minden a fiókokban, ami velem kapcsolatos, több évre visszamenőleg. Emléklapok, oklevelek, cikkek, interjúk. Amiket utálok adni, de muszáj, különben ennél is ellenszenvesebb lennék az embereknek. De most kinek van humora, miután szétvert egy embert, vagy őt, hogy belemosolyogjon egy kamerába, és a mikrofonba örömmel teli hanggal mondja, hogy nagyon élveztem ezt a meccset... Pózolás. Mi másért csinálnád, ha nem azért mert szereted, és ez az életed. Olyan bugyuta kérdéseket tesznek fel. Vagy értelmetlen, vagy zavarba ejtő. Egyikre sem jó válaszolni.

Az iroda másik része pedig egy üvegszekrényből áll, amibe apa, és az én érmeim, vagy trófeáim vannak elhelyezve. Jól nézne ki, még egy világbajnoki öv középen.

Ezután tovább mentünk az öltözők felé, ami mellett van egy kicsi szoba mosógéppel, ha valakinek olyan problémája lenne, amit egyből mosni kell, ez általában a véres dolgokra jellemző, de szerencsére ebből kevés van. Most ide vannak behajtva az én ruháim is, mivel nem szerettem volna, hogy otthon valamilyen okból kifolyólag elkeveredjen. Apa ügyesen szerzett egy márkát is, ami szponzorál, így elég jó minőségű bemelegítőkből, és cipőkből választhattam magamnak. Ezek is bekerültek a sporttáskámba, a bandázs a fogvédő, és a kesztyű mellé. Mindegyikből van egy szerencsehozó darabom, és azokat kötelező elvinnem. A felszereléseken kívül is vannak tárgyak, amik nélkül nem indulhatok el, ilyen például egy kép Jankáról. Most apa képét is mellé helyeztem, hogy így is ott legyen velem.

-Minden megvan?

-Igen, indulhatunk. –akasztottam vállamra az immár nem könnyű táskámat.

Hazaérve a szobámba pakoltam be a cuccom, mindent az indulásra készen. Megint jön elő az izgulásom, ahogy a csomagokra pillantok. Csak egy napra megyek. Sőt, még annyira sem. Miért tűnik ilyen soknak ez az egész?

-Kop, kop. –állt meg Janka a szobám ajtajában. –Kitaláltad már milyen lesz a holnapi ökölvívó frizurád? Mert akkor engem is beavathatnál.

-Meg fogsz lepődni, de van egy elképzelésem. Tessék. –nyomtam arcába a telefonom képernyőjét.

-Ezt nagyjából egy negyven perc lesz, mire megcsinálom. Három oldali fonás, plusz egy fonott konty. Viszont ha sikerül nagyon jól fogsz kinézni.

-És praktikus is, mert nem lóg a szemembe a hajam.

-Rendben, akkor reggel várlak a szobámban, ott kényelmesebben fogom tudni megcsinálni.

Már korán lementünk megvacsorázni, mivel korán is kellene lefeküdnöm. Szintén a nénikém volt a szakács, vele együtt ültünk az asztalnál. Pont befejeztem az étkezést, mikor anya hazaért a kórházból. Az arcán fáradtságon kívül ijedtség és aggodalom látszott.

-Csak nincs valami baj? –kérdeztem egyből, miután ő is leült.

-Nincs semmi. Koncentrálj a holnapi versenyre. Pihend ki magad.

-Anya. Légy szíves mond el, bármi van. Akkor nem fogok tudni aludni, ha nem tudom.

-Nincsenek jó híreim. Botond állapota romlott.

-Istenem...

-De erős. Ki fogja bírni. –próbált nyugtatni minket anya.

-Most felmegyek. Holnap pedig verseny előtt még elmegyek hozzá.

-Jó éjt Tibor! Sok szerencsét előre is!

-Köszönöm.

Koncentráljak a versenyre... persze. Bárcsak ilyen könnyű lenne. Nincs mellettem az edzőm. De ami még fontosabb, nincs mellettem az apám. Aki az eddigi húsz évem alatt egy meccsemet sem hagyott ki. Ez legyen az első és utolsó ilyen. Bár most sem ő tehet róla.

Valahogy rávettem magam, és elaludtam. Látszólag pihentem, de az agyam egy pillanatra sem kapcsolt ki. Átfutottak a fejemen mindenféle képek apáról, a versenyről, az egész holnapi nap variációiról. Borzalmas volt.

Szinte fáradtabban keltem, mint ahogy lefeküdtem. Lehet jobb lett volna fent maradni. Egy zuhany még hátha segít, és ad egy kis energiát. Kicsit ellazított a langyos folyadék, ott állva a kabinban, a víz csobogására figyelve könnyebben tudtam volna aludni, mint az este. Nem sokáig áztathattam magam, megtörölköztem, és egy fehér pólót vettem fel, szürke bemelegítővel. Ezt könnyű lesz lecserélni. Kiléptem a folyosóra és bekopogtam Jankához, hátha fent van.

-Nem tudtál te sem pihenni igaz? Gyere! –intett beljebb. -Egy pillanat, megmosakszom, és felöltözöm. Addig foglalj helyet. Ahogy visszajövök elkezdem csinálni a loboncodat, legalább arra jó sok időm lesz.

-Oké. –szóltam már az sem érdekelt minek nevezte a mindenhogy gyönyörű hajkoronámat. Körbe néztem a szobájában. A legtöbb helyen papírdarabok, füzetek, jegyzetek. A laptopon is, a lemerülést jelző üzenet mögött egy történelem bemutató díszelgett. Még este is csak tanulhatott.

-Na vissza is tértem. –sosem tudom, hogy tudja magát így rendbe kapni, ilyen rövid idő alatt. -Lássuk azt a frizurát. –kérte el tőlem a modellnek szolgáló képet. -Jó, akkor elő is keresem a nemrég vett bontófésűm. –szólt, és kibontotta, majd kifésülte a hajam. Ezek után két oldalt fonta végig, majd legumizta a végeit. Ezt követően előre kellett hajtanom a fejem, hogy a tarkómtól felfele is végre tudja a gyakorlatot hajtani. Ezt még csak csattal rögzítette, majd az elölről vett tincsekkel együtt egy kis kontyot csinált belőle. Már nem kellett a rögzítés anélkül is megállt. -Kész! Nézd meg, még tudok rajta igazítani, ha nem tetszik.

-Nagyon menő lett. Köszönöm.

-Nincs mit. Kérsz rá lakkot, hogy jobban tartson?

-Kösz, de szerintem elég szoros, meg utána csak szenvedek, mikor ki kell bontanom.

-Rendben, te tudod. Remélem szerencsét hoz. –nyomott puszit az arcomra. -Csak ne izguld túl, és minden úgy lesz, ahogy szeretnéd.

-Próbálkozom.

Lementem a konyhába, és magamba erőltettem pár falatot. Ha most nem eszem, akkor üres gyomorral állok ki, mert később sem fogok, és az nem lesz jó. Írtam osztályfőnöknek előző este, hogy ha tud, akkor jöjjön hamarabb, bár még így is van ideje. Olyan lassan telt az idő. Már vártam hogy mehessek, hogy ott legyek, és elmúljon ez a görcsös szorongás. Sosem voltam még így versenyen, de most ez is eljött, sajnos.

Csengetés, majd kopogás hangja hallatszott.

-Jó napot tanár úr, egy perc, és jövök, addig ha gondolja jöjjön be, és foglaljon helyet.

-Köszönöm. –lépett beljebb.

A szobámba szaladtam és lehoztam az előre elkészített táskát, és csomagot, majd az ajtóban elköszöntem a családtól. Ofő autója felé vettük az irányt.

-Azokat nyugodtan dobja be hátra. –pillantott a pakkomra. Megtettem amit mondott, majd beültem mellé. -Tetszik a haja, Tibor. Magának csinálta? –figyelt fel a remekműre.

-Nem. Az unokahúgom volt ilyen ügyes.

-Áh értem.

-Tanár úr...

-Igen.

-Tennénk egy kis kitérőt a kórház felé? Szeretném látni apát, mielőtt ki kell állnom.

-Természetesen. Gondoltam, hogy ezért hívott hamarabb. –mondta, majd el is indultunk a kórház irányába.