Égő homokszem

66

Korán felébredtünk, pedig mindannyian jól aludtunk. Szép álmom volt Marcival, amiben most nem halt meg. Együtt néztük a felhőket egy pokrócon, nyilvánosan egy parkban. Úgy keltem fel, hogy megkérdezem mit szól hozzá igazából... csak már sajnos nem volt mellettem.

Beszéltünk pár szót, aztán Janka lement reggelit csinálni, mi meg Robival addig felöltöztünk. Jó benyomást kell majd keltenem a bíróságon. Ma lesz az utolsó, nyílt tárgyalás sajtóval, mindennel együtt. Mikor minden textil rám került a fürdőbe mentem készülődni. Megmostam frissen borotvált arcom, majd fésűt vettem a kezembe. A levegőbe kaptam vele, mert egy pillanatra elfelejtettem hogy már nem hosszú a hajam. Még mindig sokkol a tükörben látott kép, nem is szeretem nézni. Én vagyok, közben meg... olyan mintha nem is én lennék. Inkább az apám, vagy... nem... nem tudom. Soha nem gondoltam volna hogy egyszer így leszek, egy ilyen helyzetben.

Bevettem a gyógyszereimet, aminek a legnagyobb része vitamin, meg nyugtató. Most nagyon durván szükségem volt rá. Borzasztóan izgultam, rengeteg minden kavargott bennem. Az emlékek, emberek, beszélés, megnyílás, hírlapok... szinte éreztem hogy akármennyire nem könnyű most, egy ideig csak még rosszabb lesz.

Kint várt minket az utcán doktornő, és tanár úr, ők is jönnek velünk a tárgyalásra, sőt ők visznek el minket autóval. Próbáltak oldani, de ahogy a bíróság elé értünk, és megláttam a sok kamerát nem mertem kiszállni a járműből.

-Tudtam, hogy felkapták a témát, de nem hittem volna, hogy ennyire. –szóltam rémülve.

-Ne aggódj Tibi. Bent már nem lesznek ilyen sokan, csak papírokkal lehet ott tartózkodni. Addig meg próbálunk takarni így négyen.

-A bent lévő öt újságíró is sok. Itt kint meg még tv is van...

-Gyorsan fogunk menni. Fel sem ismernek.

-Minden autót figyelnek.

-Legyünk rajta túl, rendben? Először tanár úr, aztán Robi és én, te, utánunk meg doktornő.

-Rendben.

Soha nem viharzottam még ilyen gyorsan pedig sokszor volt már rá alkalom. Bent még nem sokan voltak, de ahogy telt az idő érkeztek egyre többen. A terem ajtaja csukva volt, így Janka jött el velem sétálni az épületen belül, hogy ne ott ülve egyen meg az ideg. Fél óra alatt háromszor voltam a mellékhelyiségben.

-Minden rendben? El lehet halasztani a tárgyalást egészségügyi problémákra hivatkozva, ha nem vagy jól. Ne készítsd ki magad emiatt.

-Megcsinálom. Csak... erőt kellett gyűjtenem.

-Veled leszünk, végig. Gyere. Mennünk kell, mindjárt kezdődik.

A terem ajtaja elé indultunk. Körülötte már sok ember összegyűlt. Janka a karomat megragadva húzott a cél felé. Nem engedte, hogy mással foglalkozzak. Nekem mégis megütötte egy hang a fülemet, és muszáj voltam felé fordítani a fejemet.

-Botond? –szólt zavarodottan, majd a föld felé vette az irányt teste.

-Anya! –rohantam megtartani. Erősen belém támaszkodott. -Én vagyok az anya. –néztem szemébe.

-Tibor? –futotta tekintetét végig a vonásaimon. -Tibor! –ölelt át. -Ne haragudj, de annyira...

-Tudom.

-Örülök hogy látlak. –mosolyodott el, majd az arcomon kezdett végigsimítani. A tenyerét a kezembe zártam, majd a számhoz emeltem, hogy csókot tudjak adni rá.

-Szeretlek anya. És... te ne haragudj rám.

-Nem haragszom. Csak még nem értem.

-Nem tudom mennyire lesz jó, ha megérted. De ígérem, hogy mindent meg fogsz tudni, ami szükséges hozzá. Most mennem kell. Majd beszélünk. –köszöntem el tőle, de azzal is tisztában voltam, hogy lehet nem akar majd velem beszélni egy ideig.