Égő homokszem

32

Nem tudom mit csinált Marcell a vállammal, de arra ébredtem, hogy jobb mint új korában. Semmilyen fájdalmat nem éreztem mikor mozgattam. A suliban tesi órán már tudtam végezni a gyakorlatot a többiekkel, probléma nélkül. Marci elégedetten nézett rám, egy pillanat erejéig. Egymással csak telefonon kommunikáltunk üzenetben, és azt is csak itthon. Beérem egy kis ideig ezzel.

Egy hét múlva viszont kiderül, hogy sikerül-e debütálni magam a világbajnokságra. Most még nagyon izgulok a verseny miatt, de remélem mire odaérek, és lejátszom az első mérkőzést, ne marad bennem kétség. Elég érdekesek voltak a felkészülési hónapjaim. Na de még van egy hét, bár ma és holnap lesz egy utolsó rendes edzésem, mert előtte pár nappal már nem szoktam lefárasztani magam, inkább pihenni, és raktározni az energiámat.

Szokásosan léptem át a terem kapuját, és vártam a verseny előtti utolsó edzésem. Apa végzett a csoportjával, majd segítettem neki összepakolni a felszereléseket, amiket használtak, és kezdődhetett az aktivitás.

Futással kezdtem. Elhatároztam, hogy most igyekszem mindent tökéletesen csinálni. Ahogy tanultam, emeltem a térdem, lendítettem a karom, és vettem a levegőt. Bele se gondolunk, hogy mennyi mindenre kell összpontosítani már futás közben is, pedig ez most csak bemelegítésnek szolgál. Ezután súlyzóztam, majd súlyt emeltem. Ekkor féltem a legjobban a vállam miatt, de hála az égnek pont olyan volt, mint azelőtt. Sőt, sikerült az eddigi legtöbbet kinyomnom. Leráztam a karom, csináltam pár felülést, majd a bokszkesztyű felé vettem az irányt. Felkötöttem a bandázst, a kesztyűt felhúztam, és mehetett is az ütlegelés a zsáknak. Az egész mostani létemben ezt szeretem a legjobban csinálni. Miután úgy éreztük ebből is elég lesz, édesapám szólt hozzám.

-Akkor egy mérkőzés velem, és fel leszel készülve.

-Rendben.

Nem volt más választásom, de mindig ez a legrosszabb. Vagyis jó, mert fejlődöm. De akkor is el kell tűrnöm a vereséget.

Mindketten szánkba vettük a fogvédőinket, lepacsiztunk, majd kezdődhetett is a meccs. Elhatároztam, hogy megpróbálom a lehetetlent teljesíteni. Eldöntöttem, hogy én többet nem veszítek senki ellen. Méregettük egymást, játszottunk az idegekkel. Egy ütést sem végeztem el anélkül, hogy nem gondoltam volna át a fejemben többször. Ez a taktika sikeresnek bizonyult, de apa sem most jött a falvédőről. Aztán eszembe jutott a videó. Ahol igazgató úr fejbe találta, majd mindketten kidőltek. Igaz, hogy ő ezt az ütést nem igazán tanította, de teljes mértékben szabályosnak számít. Vártam a megfelelő pillanatot türelmesen. Mikor elérkezett nyújtottam a kezem és... megálltam apa feje előtt. Nem fogom a saját apámat képen törölni. Megszeppent a mozdulatomra, majd hátrált, és leengedte kezeit maga mellé. Ő nem akarta tovább folytatni.

-Hibátlan. –jelentette ki. -Semmibe nem tudok belekötni, a lábmunka, a tartás, tempó, védekezés, támadás, mind tökéletes. Sikerült még engem is csapdába csalni, pedig ezt is láttam már, csak nem tőled. Azért köszönöm, hogy nem véglegesítetted a találatot. Győztél.

Hogy mi a jó ég. Én nyertem. Életemben először. Pedig mindig is azt hittem a tanítvány nem tudja túlnőni a mesterét.

-Gratulálok Tibor! Készen állsz mindenre.

-Köszönöm, de ne túlozzunk.

-Már csak egy mérlegelés, aztán egy kis pihenés. Megérdemled. –veregette meg a hátam.

Kicsit kifújtam magam, és átsétáltam a másik helyiségbe. Levetettem a ruháimat, majd a mérlegre álltam.

-Hát fiam, tényleg nem tudom hogy csinálod. 83,7 kg. Ez is tökéletes.