Égő homokszem

62

Az egyetem feketébe borult. Egynapos szünet is volt, a temetés időpontjában. Az igazgató nem tartózkodott az épületben. Mindenki gyászolta a mindig vidám, vicces, tehetséges fiatal fiút. A focicsapat termében még emlék helyet is állítottak neki, ami tele volt virággal, és mécsessel. A meccs kezdetekor mindenki Veres mezben lépett a pályára. A csapat tagjait rázta meg a legjobban, főleg Bencét, és Robit. Mindenkin ült a gyász, és mindenki azt találgatta hogyan... mindenki ott volt, kivéve egy embert. Csiffáry Tibort. A temetésen elvileg volt aki látta, de senki nem volt biztos benne. Azóta meg, mintha elnyelte volna a föld... Az unokahúga hiába kereste, nem találta sehol. Bízott abban ha valaki látja akkor értesíti.

Janka nem ismerte Marcit igazán, csak egyszer látta játszani, azon kívül meg Robitól hallott róla a legtöbbet, a buli után beszéltek róla, meg most. Az egész Marcell halálának ügye olyan volt mint egy puzzle, aminek a legfontosabb darabjai hiányoznak.

Fel akarta vidítani valahogy a barátját, de egyedül csak a beszélgetést látta megoldásnak, és ő is kétségbe volt esve. Robi náluk töltette a hétvégét, így vacsora után kezdtek el beszélni.

-Még mindig nincs hír Tiborról? –kérdezte a fiú. Barátnője le sem tagadhatta, hogy aggódott érte.

-Nincs, már három hete. Nem tetszik ez nekem. Ez az egész... túl sok a kérdőjel. Marcellt valaki megöli, a kórházi termébe csak Tibit engedte be, ő pedig kiszaladt onnan könnyes szemmel, és azóta se híre se hamva. Ez... nem tudom min induljak el, és mit gondoljak.

-Tibi és Marci elvileg utálta egymást...

-De Tibi biztos nem ölte meg... akkor miért lett volna vele a kórházban?

-Bűntudat... bár akkor Marcell nem engedte volna be. Érted elgázol, aztán a halálos ágyadon megbeszélitek?

-Egyszerűen lehetetlen. Ráadásul Tibinek nincs is saját kocsija.

-Eleve ki akarta volna megölni, és miért? Ahh... nem voltak ellenségei... egyedül Tiborral veszekedett őt meg kizártuk.

-Sajnos a bíróság nem.

-De nekik sincs több adatuk. Ez meg nagyon nem elég.

-Egy szemtanú volt. Ő elvileg holnap megy bevallást tenni.

-Akkor holnap hátha többet tudunk. –tette kezét Janka karjára nyugtatón a fiú. -Menjünk pihenni. Hosszú napok elé nézünk. –állt fel lassan az asztaltól.

-Én még...

-Majd elpakolunk holnap Janka. Alvásra van szükségünk. –vette ki a lány kezéből az edényeket.

-Nem tudom mi lesz Robi, sőt azt sem tudom mi van. –bújt a fiú mellkasához, majd potyogni kezdtek könnyei.

-Ne sírj. Minden meg fog oldódni. És én itt vagyok neked.

-De még te is gyászolod a barátod. Nem várhatom el, hogy engem vigasztalj.

-Nem kell várnod. Megteszem anélkül is. –puszilt a lány hajába.

-Szeretlek. –ölelte át.

-Van segítségünk is. Holnap megyünk doktornőhöz is, emlékszel?

-Hátha valami bölcs tanácsot ad.

Lezuhanyoztak, és egymáshoz bújva az ágyba dőltek. Kételyek közt... fogalmuk sem volt mi vár rájuk. De ketten együtt erősebbek mindennél, és mindent átvészelnek.

Őket is szokásosan a fekete bőrkanapé várta. Szinte elnyeli áldozatait... nem is tudják kik fordultak itt meg anno előttük.

-Jó napot doktornő!

-Sziasztok kedveskéim. Fáradtnak tűntök.

-Azok is vagyunk. De a doktornő is.

-Nagyon sok dolgom volt az elmúlt hetekben. És engem is megrázott a hír.

-Mindenkit. Legfőképp emiatt jöttünk.

-Mondhattok bármit. Hátha tudok rá válaszolni. Persze amennyit csak enged a titoktartás.

-Sokat gondolkodtunk Robival, és... lehetséges, hogy tényleg Tibi ölte meg Marcellt?

-Nem. –vágta rá a nő sebesen. -Tibor biztos nem ölt meg senkit.

-Honnan ilyen biztos?

-Figyeljetek. Voltak nálam jó párszor Marcival, a szüleik kötelezték. Azon voltam hogy kibékítsem őket, ami sikerült is. Száz százalék, hogy ők nem vesztek össze újra, vagyis annyira biztos nem, hogy ez történjen. Elég bonyolult a kapcsolatuk, de ez biztos.

-Szerinted Tibi most hol van, vagy, hogy van?

-Na emiatt aggódom én is. Amikor az édesapja elhunyt is elzárkózott, de nem ennyire. Semmilyen életjelet nem adott magáról három hete. Én is próbáltam elérni, de semmi szerencsém nem volt. Biztosan nagyon maga alatt van, és nehezen éli túl a napokat.

-Ha egyáltalán még él. –szólt Janka aggodalmasan.

-Miért ne élne? –kérdezte Robi.

-A gyászból nagyon könnyű depresszióba esni. A depresszióból meg öngyilkosságba. Viszont biztos tudnánk róla ha az megtörtént volna. Szerintem itt van valahol a közelben, csak egyszerűen ezt még nem tudta feldolgozni, amit meg is értek. Főleg nem egyedül... nagyon kellene neki a segítség.

-De csak azon tudunk segíteni aki elfogadja. Így meg nem is tudunk neki adni sem... -mondták közösen, majd Jankának csörögni kezdett a telefonja. Ismeretlen szám. Kihangosította a hívást.

-Jó napot, itt Czédli Janka.

-Jó napot! Az eltűnt edzővel kapcsolatban hívom. Most jártam erre először, mivel eddig a férjem hozta a gyerekünket edzésre, de gondoltuk megnézzük van-e valami kiírva. A lényeg, hogy a teremben mozgást észleltünk, de nem láttuk pontosan az alakot, mert el van sötétítve. Hátha az akit keres.

-Az ajtó nyitva volt?

-Nem néztem meg sajnálom.

-Semmi baj, köszönöm hogy szólt, így is sokat segített. –tette le a telefont. -A teremhez kell menjek. Most.

-Adhatnék egy pár tanácsot? –szólt a pszichológus.

-Persze.

-Egyedül menj. Tibort csak felzaklatná a több ember. És ne ijedj meg. Tényleg lehet hogy kárt tett magában, vagy most próbál, vagy nagyon nem úgy viselkedik ahogy szokott. Legyél vele megértő, és türelmes. Sok minden járhat most a fejében. És egy hosszú, meglepő beszélgetésre számíts. Ezt tudom garantálni.

-Rendben. Köszönöm. Bár kezdem úgy érezni, hogy tudsz valamit, amit mi nem.

-Lehet így van. –mosolyodott el biztatóan.

Robi hazament, Janka pedig elindult a terem felé. Félt benyitni, és hiába lenne zárva az ajtó, nála van kulcsmásolat. Mi van ha úgy fogja látni a nagybátyját, ahogy nagyon nem szeretné? Mi van ha nem fog tudni rajta segíteni? És mi lehet az a titok, amiből ő kimaradt? Túl sok mindenre volt kíváncsi. Kéz a kilincsen, nagy levegő... és belépett a helyiségbe.