Égő homokszem

35

Leparkoltunk, majd osztályfőnök leállította a motort.

-Én itt megvárom, ha úgy jó. Nem kell sietnie, van időnk.

-Rendben.

Ahogy kiszálltam a kocsiból rohantam be a kórházba, és keresni kezdtem a szobáját. Minél hamarabb látni szerettem volna. Vajon mennyire romlott le az állapota? Féltettem, jobban bárminél. Legszívesebben egész nap mellette lennék, ha nem lenne egyetem, meg verseny. Így meg nem is engedi. A saját dolgommal foglalkozzak... nekem ő a dolgom. Az ajtó előtt megtorpantam. Mi van, ha pont én keltem fel? Most erősödnie kell.

-Elnézést fiatalember! –hallatszott a folyosó végéről egy női hang.

-Igen.

-Csiffáry Botondhoz jött?

-Igen, a fia vagyok. Csak nincs valami probléma?

-Reggel bementem hozzá a gyógyszert nagy nehezen beadtam neki, de enni nem volt hajlandó. Csöpög neki az infúzió, de a rendes ételt nem tudja pótolni, és utoljára tegnap délben evett egy kis levest. Így csak jobban le fog gyengülni ami...

-Mi lenne a reggeli?

-Egy pillanat idehozom. –mondta és elfordult a folyosón. Pár perc múlva kezében valamilyen narancssárga pürével tért vissza, és egy kanállal. -Ezt kellene vele megetetni.

-Adja ide, majd én megpróbálom.

-Valószínűleg már nem bír felülni, ne erőltesse. És lassan egyszerre csak egy kanállal adjon neki.

-Úgy lesz. –szóltam, és benyitottam hozzá.

Nem nagy meglepetésemre feküdt az ágyban. Csukva volt a szeme, de nem voltam benne biztos, hogy alszik. Az előbb kapott ételszerűséget az asztalra tettem, hogy ne azt vegye észre először. Odahúztam egy széket, és leültem mellé. Most valahogy jobban észrevettem őszülő tincseit, a ráncokat a homlokán. Eddig fel sem tűnt. Apa mindig jól tartotta magát, hisz sportol meg egészségesen étkezik. Az idő viszont mindenhogy telik. Lassan a kezét kezembe vettem.

-Edina? –kérdezte bizonytalanul, közben a szeme csukva maradt.

-Azért ennyire nem puha a kezem.

-Tibor. De jó hogy... neked nem versenyre kellene indulnod? –nyitotta ki a szemét.

-De, csak gondoltam beugrok előtte pár tanácsot kérni az edzőmtől. –erre elmosolyodott.

-Jhaj, már nevetni sem bírok. Neked nincs szükséged az én tanácsaimra. Mindent tudsz.

-Akkor engedd meg, hogy én adjak neked egy tanácsot.

-Hallgatom.

-Ezt most szépen megeszed. –vettem kezembe az étket.

-Nem tudom, és nem is akarom.

-Dehogynem, gyere csak. –bontottam ki, és a kanálra tettem belőle egy keveset. -Nyisd ki a szád.

-Nem. –most már tudom kitől örököltem a makacsságom.

-Pedig nem rossz. –vettem a számba, amit eddig kitettem. Csak répa íze volt.

-Engem senki nem fog etetni.

-Tudod, nekem egyszer valaki azt mondta, hogy ne féljek segítséget kérni, ha rászorulok.

-De nekem ez nem kell.

-Apa, légy szíves. Ha nem magadért, akkor értem tedd meg. –kis ideig csendben maradt, majd afféle nekem már úgy is mindegy nézéssel, lassan kinyitotta a száját. Szépen beadagoltam neki az egész dobozt. -Jól van. Sajnos indulnom kell, de jövök vissza hozzád, ahogy csak tudok. Addig pihenj.