Égő homokszem

63

Jankának majdnem elállt a lélegzete a meglepődöttségtől, mikor a hangok felé haladt. Minden fel volt dúlva a teremben, a falon ütésnyomok, a legtöbb dolog eltörve, vagy felborítva. Az egyik bokszzsáknál megpillantott egy izmos, erősen borostás alakot, aki ordítozva püföli az előtte álló akadályt. Oldalt felnyírt, középen rövidre vágott haja kócosan tapadt a homlokára. Nem szívesen vitte közelebb hozzá a lába, főleg miután a szagát is megérezte. Viszont muszáj volt látnia a vonásait.

-Tibor? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

Meghallottam a hangját. Már az is jól jött hogy emberi hangot halottam. De nem tudtam vele mit kezdeni. Oldalra pillantottam, és tényleg ott állt. Nem szabadna hogy így lásson. Így... erre nincs is szó, amilyen most az állapotom. Kisírt, vörös szemek, bűzlöm, a hajam csupa zsír. Szerintem az idegösszeomlás szélén álltam. Vissza fordítottam a fejem, és csak egy dologra koncentráltam. Egyre gyorsabban, és erősebben ütöttem. Fájt.

-AAAHW... AAh –ordítottam a fájdalomtól két ütés között. Alig álltam a lábamon, de nem volt más.

-Tibor, állj le! –lépett hozzám közelebb.

-Állj arrébb. Nem akarlak véletlenül megütni. –csak püföltem az előttem lévő zsákot.

-Fejezd be! Hallod!? Tönkreteszed magad!

Kezdett elhomályosodni előttem a kép. Leengedtem a kezem, majd összeestem.

-Tibi! Uramisten, azonnal hívom a mentőt.

-Nem kell. Csak... csak vizet. Még ma nem ittam.

Janka a csaphoz rohant, megtöltött egy palackot, majd leült mellém, megemelte a fejem, és megitatott. Alig volt erőm felülni. Aztán lehúzta a kezemről a kesztyűt.

-Jézusom! Ezt látnia kell egy orvosnak. –nézett a jobb karomra.

-Csak megzúzódott, már voltam vele. Túl erősen ütöttem a falba...

-Rengeteg kérdésem van hozzád, de nem bírom így feltenni. Menj el zuhanyozni légy szíves.

-Nem tudok. Nincs erőm felállni. Meg úgy állva maradni...

-Akkor majd én segítek. Gyere. –karolt belém óvatosan.

Elmentünk a fürdőig. Ott leültetett egy padra, és engedni kezdte a vizet a kádba. Minden volt a teremben, amire szükségem lehetett. A kád lassan megtelt, de én még mindig tehetetlenül ültem a padon. Nem bírtam mozdulni. Janka szótlanul jött közelebb, és segítette le a pólóm, majd az összes többi rajtam lévő ruhadarabot.

-Rendben. Most szép lassan felállunk... -szólt és én nem tudom hogy de sikerült. Aztán óvatosan csúsztam a habok közé. Már régóta nem éreztem a langyos víz érintését bőrömön. Egyszerűen nem tudtam csinálni semmit a sérült végtagom miatt, amit csak tovább roncsoltam. Majd Janka szintén a kád mellé ült, és elkezdte lemosni rólam a sok mocskot. A könnyeim potyogni kezdtek. Már megszoktam, hogy ez csak úgy megtörténik.

-Köszönöm. –szóltam, de közben alig bírtam vissza fojtani az érzéseim.

-Nincs mit. Csak legyél jobban. –törölte le könnyeim.

Nem hagyott ki egy testrészemet sem. Csak haladt és súrolt. Nem tudtam mit mondhatnék, sokáig csak magam elé néztem.

-Ne haragudj Janka. –mondtam könnyeimmel küszködve.

-Miért haragudnék?

-A lassan 21 éves unokabátyád fürdeted. Foglalkozhatnál a párkapcsolatoddal, a karriereddel, nem pedig velem. Egy csődtömeggel... szégyen vagyok. –kezdtem sírni újból.