Égő homokszem

18

Holnap lesz egy hete, hogy egy kórteremben vagyok összezárva ezzel a veszett rókával. Nem igazán szóltunk egymáshoz, nem volt miért. Én egész jól vagyok, már hazamennék, de ha minden igaz még ennyi időt ki kell bírnom, pedig szépen gyógyulnak a sebeim, és erősödöm is, hála annak, hogy apa hozott be kaját. A kórházi koszt egyszerűen ehetetlen. Szörnyen unatkozom, nagyjából abból áll az egész napom, hogy eszem, ha kell elmegyek valamilyen vizsgálatra, de eddig nem sokat végeztek a szobán kívül. Ezek után pedig alszom.

Viszont most keltem, és valamit csinálnom kellene. Kezdésnek felülök az ágyból. Marcell követte a mozdulatsoromat. Egymással szembe néztünk, kis ideig bámultuk a másikat. Még mindig ott volt az orrán a kötés, pedig elvileg nem tört el, csak megzúzódott. Nem bírtam ki, hogy ne kacagjam el magam, ahogy hosszabban néztem.

-Nem nevet.

-Bocs, együtt érezni nem tudok.

-Ne hidd, hogy neked szebb a hajpántod.

-Nem hiszem, tudom.

Tényleg meg is kellene nézni a tükörben hogy áll a fejem. Csak egy tükör volt, és az is a fürdőben, így odavitt az utam. Tegnap megengedték, hogy saját magam vegyem le a kötést róla, mivel már nem fájtak, és jól tudtam mozgatni a végtagjaimat. A gyenge pontom a hátam maradt, azt egyedül nem értem el, és még fájt is, ahányszor csak megmozdultam.

Megnyitom a csapot, lehajolok, és megmosom az arcom. Ennyi lenne az én szépségápolási rutinom. Belenézek a tükörbe. Hát mit is mondjak... ahhoz képest nem néztem ki olyan borzasztóan. A hajam össze volt fogva, mivel nem volt lehetőségem megmosni, nem a sampon volt a legfontosabb dolog, amit hoztak nekem, meg annak is örültem, hogy le tudok zuhanyozni. Így egy vastag zsírréteg képződött rajta, mindenki jobban jár, hogy nem látja kiengedve. A homlokom lévő kötést kezdtem letekerni, szerencsére nem ázott át, mivel már begyógyult rajta a seb. Lecsavartam az előírt kenőcsről a kupakot, és elkezdtem bekenni. Az államra is ugyanez jutott, csak arról nem kellett a kötést leszednem, mivel egy sebtapasz is elég volt már rá, sőt, szerintem lassan az is feleslegessé válik. A ruhámat egy sötétkék póló, és szürke pizsamanadrág alkotta, valószínűleg ez marad rajtam a nap további részében is, úgy sem érdekel senkit, és ez a legkényelmesebb.

Miután elkészültem visszasétáltam az ágyamhoz, és megláttam, hogy a reggelit közben behozták, nem tudom, hogy nem észleltem belőle semmit. Marci ugyanabban a pozícióban volt, mint ahogy itt hagytam. Neki nem igazán működött még ez a mozgás dolog. Meg annyira a gyógyulása sem volt olyan számottevő, mint az enyém. A sebei kezdtek begyógyulni, de elég gyenge volt. Alig evett, bár nem csodálom, hogy inkább kihagyja, amit itt adnak. Ő nem volt olyan szerencsés, mint én, neki nem volt plusz elemózsiája. Viszont ezzel azt érte el, hogy napról napra soványabbnak tűnt egy kilóval, és az infúziót nyomták belé. Nem mondom, hogy kezdem megsajnálni, mert nem. Csak a lelkiismeretemnek fáj picit, hogy részben én miattam szenved. De megérdemli.

A nap első étkezésének szánt zöld trutyi annyira undorító volt, hogy én kapásból a kukába hajítottam.

-Te megeszed a tied? –fordultam Marcell felé.

-Nem. Kidobhatod.

Ez nem ételpazarlás volt, hanem önvédelem. A szatyromból egy banánt húztam elő, és azt kezdtem el elfogyasztani, fel voltam tárazva. Láttam Marcin mennyire megcsillan a szeme, ahogy normális ételt lát. Legszívesebben rászóltam volna, hogy forduljon el, ha nem akarja magát kínozni, mert ebből nem kap, az biztos. Magam mellé vettem a zacskót. Még volt benne kettő banán és két alma. Csak mert az almát jobban szeretem, és sok lett volna nekem egyedül elpusztítani a gyümölcsöket, és így is túl sok kaját dobtam ki, ezért a banánokat Marcell felé nyújtottam.