Égő homokszem

58

Megvan az az érzés, mikor nem haza mész, mégis úgy érzed otthon vagy? Hogy nincs szükséged semmi másra? Hogy itt maradnál, ameddig csak lehet? Nem is vágysz máshova. Én mindig így éreztem mikor Marcival voltam. Egyszerűen soha nem tapasztaltam ilyet. Azt hittem már voltam szerelmes. Most rájöttem, hogy az össze nem hasonlítható ezzel. Bármit képes lennék megtenni érte. Bármit... Az egészben annyi bánt, hogy fogalmam sincs ezt hogy mutassam ki felé. Biztos érzi, meg már ismer is. Tudja hogy nehezen mondok ki dolgokat. Meg van, amikor nem is azt mondom amit igazából érzek. Ebből pedig sokszor adódhat probléma, ha nem veszem észre, és javítom ki időben.

Az egyetemen tök jól megvoltunk. Tesi órákon Lóri bá feltűnésmentesen próbált minket összeboronálni. Párba rakott minket, bár ez egyszerre volt áldás és átok, de olyan is volt mikor ''véletlenül" bezárt bennünket a szertárba. Úgy egy órára... Ki volt találva precízen hogy próbálunk meg kijönni, és hogy miért nem sikerül. Igazából meg eszünk ágában nem volt. Eljátszadoztunk egymással. Jó volt ott lenni. A pillanatban. Megélni. Jól jött ez a segítség. Ez a kis reményszikra, hogy lehetünk boldogok. Támogatás. Mert egymás támaszai voltunk, úgy hogy közben mi is elfáradtunk. Ilyenkor kellettek a vészmankóink is. Ha csak két ember volt. De akkor is. Volt.

Marci megtanult főzni. Csak miattam pedig azt csinálta meg, ami az étrendemben szerepelt. És ő is azt ette. Hogy ne legyen belőle baj. Áldozatot hozott értem. Mert szeret. Nekem is ideje lenne.

-Marcell. –álltam fel az asztaltól, megvárva míg ő is ezt teszi, majd kezeit összefűztem az enyémekkel. Mélyen néztem bele kékeszöld szemeibe. Szeretek csak úgy időzni bennük, mégis ritkán tettem. Talán azért mert közben az eszem is elvesztem.

-Mi az ami ilyen komoly? –ekkor enyhe aggodalom suhant át arcán. Érezte, hogy valami fontosat akarok vele közölni. Jól érezte.

-Szeretlek. –nyeltem nagyot. Már mondtam neki párszor, most mégis mintha kiadtam volna a lelkemből egy darabot. -Nehéz elhinni tudom, de még magamnál is jobban. Igazából.

-Mondtam, hogy a szépség és igazság nem zárja ki egymást.

-Ami igaz, pedig örökké tart.

-Én mindig veled leszek Tibi. Ne felejtsd el.

-Pedig én...

-Megérdemled. Ne hidd azt, hogy csak azért mert más vagy rossz ember vagy. Nem vagy az. Néz csak rám. Soha nem voltam ennyire boldog, érted? Soha. És most jössz te, mert ezt nagyon jól tudod mondani...

-Micsodát?

-Hogy az egész csak miattad van. Igen, képzeld miattad kelek fel reggelente, öltözöm fel, megyek el suliba, jövök haza, főzőm, edzek... miattad... én... -meg kellett nyugodnia a heves indulataiból. Vett pár mély levegőt, és most ő kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. -Én miattad élek... Érted élek. Elképesztően jól esik, mikor látom hogy nem hiába. Mikor látom hogy boldog vagy. Mert csak ez számít.

-Én veled vagyok boldog.

-Én is.

Az embernek minden csókja más. Egyikre sem lehet azt mondani, hogy csak egy tipikus csók. Mégis miben? Az emberben, vagy ugyanazt érezted közben, ugyanazokat az illatokat, ízeket, érintéseket? Egyszerűen nem lehet kétszer ugyanaz. Ahogy tökéletes sem lehet semmi. De ez most nagyon közel állt hozzá. Ahogy az orromba szökött illata... ahogy kezeit vezette testemen, ahogy ajkait mozgatta ajkaimon. Ahogy a tincsei selymesen peregtek át ujjaim közt, aztán ahogy nyelvemet nyelve köré fontam. Soha nem volt még ilyen... kifogástalan. Nem maradt utána semmilyen hiányérzetem.

Utána nem is... mert itt volt. Mert éreztem, érinthettem. Viszont volt egy ember, aki minden nap hiányzott. Még mindig. Nem tudtam elengedni. Minden hónapban figyeltem azt a napot, és adtam hozzá az eddigiekhez. Már nyolc hónapja... minden nap mikor felkelek egyértelmű mit veszek fel. Csak feketét. Még mindig fáj hogy... elment... nem ez a jó szó rá... erre igazából nincs jó szó.

-Rá gondolsz igaz? –huppant le mellém Marcell, miközben a kanapén ülve próbáltam felhúzni a zoknim.

-Ki másra... -sóhajtottam. -Annyiszor próbáltam felfogni... és ha tényként még el is jutott az agyamhoz egyszerűen... nem múltak el az érzéseim iránta. Még mindig dühös vagyok, szomorú, és hálás egyszerre. Itt hagyott valamit amit nem értek, és elvitt valamit amit szintén.

-Figyelj. Én nem tudom helyetted megfejteni. De talán tudok segíteni. Tudom hogy teljesen más... viszont bennem is nagyon sokszor merülnek fel a szüleim. Mármint... annyi mindent mondanék nekik, annyi mindent osztanék meg velük, annak ellenére, hogy az életemnek fizikailag nem is voltak szerves részei. De nem tudom nem magamban hordozni az emléküket. Amikből szintén mondhatni nincs is... ha meg másképp nézzük akkor mindent velük együtt éltem meg. Ott voltak... sőt itt vannak. Tudom. Érzem.

-Apa... -lábadt könnybe szokásosan a szemem miután kimondtam ezt a szót. -Ő is itt van. Csak most lehet mocskosul haragszik rám ezért...

-Miért?

-Hogy nem egy lánnyal vagyok.

-De megtaláltad a boldogságod nem?

-Igen.

-Nem ismertem az apád. Viszont fogadni merek hogy a te örömöd a legfontosabb neki. És lehet hogy összeveszett a teremtővel emiatt, mert ő mondjuk nem pont így gondolta. De ő sem azt akarná hogy szomorkodj. Éld az életed, amíg még teheted. Ő is ezt tette. Túl rövid ez az egész ahhoz, hogy valamin ilyen sok ideig rágódjunk.

Felálltam és átsétáltam a hálóba. A szekrényemben kezdtem el kutakodni, majd újra a kanapéra ültem. Nem tudom Marcellből honnan jött ez a bölcsesség, de hatott az biztos. Ahogy megpillantott mosoly jelent meg arcán.

-Egy pár fehér zokni? –nézte a kezemben lévő darabokat.

-Pontosan. De többek annál. Csak nem tudják.

Még mindig bennem volt. Nem is fogom tudni kitörölni. Viszont el kell kezdenem elfogadni. Erre még úgy is rájön a cipő. Majd szép lassan megszokom, és visszajönnek a színek. Legalábbis remélem. Ha tényleg minden úgy lesz ahogy lennie kell.

Közben meg azon járt az agyam hogy adjam vissza ezt az egészet Marcinak. A puszta létem elég neki, azt mondta. De az ember nem létezhet csak úgy. Csak hogy valaki csodálhassa. Tennie is kell ezért. Társnak kell lennie. Mindenben. Nem akartam soha többé egy percet sem nélküle, vagy nem az ő örömére csinálni. Vele lenni az élete minden pillanatában, átérezni az érzéseit, átsegíteni a nehéz pontokon. Kedveskedni neki...

-Van egy ötletem. –szóltam egy fárasztó nap után.

-Mindenre vevő vagyok, csak ne legyen benne futás.

-Ezt tudom garantálni.

Így tartottam meg a sokadik randinkat. Olyan szép szokássá vált ez köztünk. Minden héten volt valami. Sokkal jobban éltünk, mint egy tipikus pár... nem is azok voltunk. A kérdés hogy akkor mik? Mik akartunk lenni?