Égő homokszem

67

Nem tudtam mennyi idő telt el, csak azt, hogy sok. Az összes kamera eltűnt az épület elől, mire én és a négy fő támogatóm az autó felé sétáltunk. Eddig néma voltam. Nem azért mert nem volt mit mondanom, és minden rendeződött volna. Túl sok minden volt bennem. A jármű előtt megálltunk.

-Még nem szeretnék hazamenni. –jelentettem ki.

-És, hova szeretne? –kérdezte tőlem tanár úr.

Erre pedig lett volna egy nagyon egyszerű válaszom. Hozzá... Igazából nem volt jó mikor valami rá emlékeztetett, pedig ez szinte minden percben megtörtént. Viszketni kezdtem belülről, a szemem tágra nyílva őt kereste, a fülem őt akarta hallani, a szám az övét kóstolni, az orrom az illatát szippantani, a szívem közösen dobbanni az övével... hirtelen jött álomképek után pedig az agyam megtörte ezt az egészet, azzal a fogalommal hogy meghalt. Mindenem ő érte működött és most annyi jut nekik hogy nincs. Nem tudom kielégíteni sem a szemem, sem a fülem, a szám, az orrom... a szívem. Mind hiányt észlelt. Egy pótolhatatlan hiányt.

A kezemben szorongatott borítékot nyitottam fel újból, és húztam ki belőle a képet. A szemem izgatottan szkennelte a már többször látott megmerevített pillanatot. Nem kellett szólnom semmit, a körülöttem lévők tudták pontosan mire gondolok. Nem a temetőbe akartam menni. Nem az kellett, hogy lássam, hogy mi nincs. Nekem az kellett, hogy tudjam mi maradt.

-Elmehetünk az irodába. –szólt doktornő. -Beszélgetni egyet... így hárman még úgy sem voltak.

Rábólintottam, ahogy a többiek is. Az autóba ülve lehunytam a szemem, hogy ne lássam az ismerős utakat. Csak a feketeség volt előttem. De ez sem volt jó. Érkezéskor kinyitottam, és lassan sétáltam fel, hogy a bőrkanapéba süppedhessek megint. Sosem éreztem azt, hogy itt ekkora súlya lesz egyszer a szavaimnak. Most pedig... már nincs értelme átgondolnom.

-Volt szó valamilyen felvételről. –kezdtem.

-Igen. Mindent hangfelvételen rögzítek, és tartom meg legalább egy évig. A papíron rajta van, de mire ide érnek mindig elfelejtik, és így kötetlenebb is a beszélgetés.

-Akkor az is megvan...

-Meg.

-Nem tudom akarom-e. Egy részem azt mondja igen, a másik meg hogy ne...

-Elindítom, és bármikor megállíthatod rendben?

-Igen. Mehet. –mondtam, és a hanganyag már indult is.

-Na fiúk. Hallgatom. Mi történt már megint?

-Hát az igazság az... -kezdtem el a mondandómat. -Hogy ez csak egy álca. Mi igazából egy párt alkotunk titokban. –böktem ki félve, mire hátra hajolt a székben és kacagni kezdett.

-Ti? Jártok? Jó vicc. –próbálta lenyugtatni magát.

-Ez nem vicc. –vett védelmébe Marcell.

-Most komolyan srácok. Miért jöttetek?

-Ezért! –szóltam, de továbbra sem hitt nekünk. Ekkor fogtam, óvatosan közrevettem Marci arcát. Biztatóan a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Teljesen belefeledkeztem, mert már nem érdekelt. A nyelvünket összefontam, közben ujjainkat is egymásba kötöttük. Csend lett. Viszont nem elégedtem meg ennyivel. -Szeretlek. –mondtam Marcell szemébe.

-Én is szeretlek.

Itt volt az a pont, ahol rácsaptam a megállítást jelző gombra. A könnyeim potyogni kezdtek, hiába próbáltam nyugtatni magam... sőt az ő hangja is nyugtatott. Mintha újra itt lett volna mellettem, mintha újra érezném a forró leheletét a nyakamon. Én is szeretlek...