Égő homokszem

59

Szép esténk volt. Ilyenkor még szebb a reggel. Meztelen felsőtestem óvatosan a Marci hátához nyomtam. Még mindig kiráz a hideg mikor a bőröm övéhez ér. Végigsimítottam vállán, mire felém fordult, és magához ölelt.

-Jó reggelt szerelmem. –mondta még az enyhén rekedtes hangján.

-Utálom a reggeleket. Viszont veled még ez is szép. –csókoltam arcon, majd felé magasodtam. Nem is tudtam pontosan mit akarok. Egyszerűen csak látni szerettem volna az egész lényét, minden fedés nélkül. Itt van, és enyém. Bármilyen kényszerítés nélkül velem van. Mosolyogva néz szemembe, azt várva most mi következik.

Lehajolok, hogy újra csókot adhassak neki. Már az ajka a cél. A hajam a szemem elé hullik, tudom, hogy ki kellene söpörnöm, de túl türelmetlen vagyok hozzá. Akarom azokat az ajkakat. Ekkor az ő karja emelkedik fel, és tűri fülem mögé a tincsemet. Tudja mire van szükségem. Miután megkaptam azután sem akartam elválni tőle. Visszadőltem mellé. Élveztem ahogy a hajammal játszik miközben én a szemét elemzem, vagy legalább próbálom. Olyan kék tenger az, amibe én újra és újra belefulladok.

-Min gondolkozol már megint? –hagyta abba a játékát, és figyelte a reakciómat.

-Csak nézlek, és nem tudom elhinni, hogy tényleg az enyém vagy. Hogy tényleg mellettem vagy.

-Szívesen vagyok melletted... de ha akarod alattad és fölötted is. –kezdett huncut vigyor megjelenni arcán.

-Azt tudom. –tértek vissza emlékeim az estéről, majd felálltam, hogy öltözhessek. Elégedetlen mordulást halottam ekkor az ágyból, de agy alsót muszáj volt magamra kapnom, csak azután dőltem vissza picit Marci mellé. Elégtételként összeborzolta tincseimet, majd büszkén nézett a művére. -Meddig nőjön még? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-Mondjuk... -szólt, és közben kezével egyre lejjebb simított testemen. -Eddig. –állt meg tenyere fenekem alatt. -Világos alsónadrág? Nagyon büszke vagyok rád Tibi. Nem arra hogy felvetted... hanem hogy ilyet vettél. –akasztotta a gumijába ujját.

-Lassan indulnom kell. –helyeztem kézfejére tenyerem.

-Biztos megértik a családtagok, ha picit késel.

-Nem szeretnék késni. –komolyodott el a hangom.

-Ma egy éve... El sem hiszem.

-Hogy majdnem megöltük egymást, vagy hogy ilyen sok idő telt el azóta?

-Inkább hogy ilyen sok minden történt azóta. –csókolt bele hajamba.

-Hát igen... -sóhajtottam nagyot. Az idő múlásával az ő múlása is eszembe jut. Nem szeretek erről beszélni, még Marcival sem. Az ember sosem tudja előre mikor lesz az utolsó szülinapja, mit fog enni, mit fog mondani utoljára, milyen érzések lesznek benne. Nem lehet rá felkészülni... ott minden más. Tudod, de nem akarod hogy tudd mi is ez pontosan. Amikor ott ülsz felette... enyhén elcsukló hangjában leheli ki magából életét, te meg nem tudod visszafordítani. Ez az utolsó... miért értékelődik fel ilyenkor minden? Miért lesz valami attól magasztosabb, hogy utoljára csinálod? Hisz ugyanazt teszed...

-Akkor elindulsz, vagy még kínzol a kevés textiles változatodban?

-Akarod, vagy sem?

-Azt akarom, hogy minél hamarabb haza gyere. Szeretlek. –ölelt át hosszan.

-Sietni fogok. De valószínűleg egész este ott tartanak.

-Feltartani a bajnokot... nem szép dolog.

-Egész héten a tied volt. Kaphat egy szabadnapot. –mondtam, miközben a cipőbe bújtattam lábam. -Ezer csók! –nyitottam meg az ajtót.

-Ajánlom, hogy megadd! –szólt, miközben már a folyosóra értem, és csak annyit láttam, ahogy kikel az ágyból. Akkor induljunk. Léptem ki az utcára.

Janka szülinapja eléggé más lesz, mint ezelőtt volt, vagyis amennyit eddig hallottam belőle. Egy szűkebb családi ebéd, és beszélgetés. Az ajándékba most nem volt nagy részem, csak pénzt kellett beleadnom. Olyan különös, hogy oda jár ő is ahova én. Számítottam rá hogy így lesz, de akkor is... a kislányból hirtelen egyetemista lesz, aki mire észbe kapok diplomázik. Bár előbb nekem kell azt is. Sajnos az épületen belül nem gyakran találkozunk, mert külön van választva a fiú részleg. Maximum elméleti óra előtt a folyosón, de inteni is alig van időnk a másiknak. Gyorsan telik az a fránya idő...

Mindent az egyetemre, és a világbajnokságra fogtam. Vagy tanulok, vagy edzek. Ezek voltak a kifogásaim amiért alig jöttem haza. Igazából több minden volt ebben... Nem csak a Marcellel való kapcsolatra gondolok. Apa jutott eszembe mindig. A sírhoz hetente kijártam. Még mindig. Feltöltött. De haza, ahol a legtöbb időnket töltöttük a termen kívül... ahol aludtam azelőtt is hogy... ide egyszerűen nem tudtam. Most is boldogságot kellene erőltetni magamra. Idén nem ronthatom el ezt a napot. Nem lehet rossz, csak mert nekem nehéz azt mutatni, hogy jó itt lennem. Pedig tényleg nincs semmi... csak én képzelem bele.

Sötétszürke ing volt rajtam. Igen, sötétszürke és nem fekete. Ahogy a zoknim és alsónadrágom is fehér volt, bár ez nem látszott. Nem látszott, hogy kezdem feldolgozni ezt az egészet... pedig lassan... nagyon lassan... gyógyul a seb.

Az ajtón nyitottam be óvatosan. A konyha felé pillantottam, ahol anya, és keresztanyu sürgött. Jó illatok terjengtek, és az ízük is ilyen lesz, semmi kétségem efelől.

-Tibor! –vettek észre mindketten. -Jól nézel ki!

-Köszönöm. Csak nem rosszkor jöttem?

-Nem, dehogy is. Az mindig öröm, ha itt vagy. –akasztották le a kötényt nyakukból, és átöleltek. -Pont kész lettünk.

-Az ünnepelt? –futottam át szememmel a helyiséget. Azt hittem őt is itt találom.

-Fent vannak. –mondta anya.

-Robival... -tette hozzá a nénikém.

-Értem. –szóltam, enyhén elkeseredett hangon. Nem kellett volna zavarjon, hogy Janka élte az életét nélkülem, hiszen én is ezt tettem. Csak ilyenkor volt hirtelen hidegzuhany.

-Nyugalom. Szerintem mindjárt jönnek, azt mondták nem lesz sok idő.

Nem is volt. Pár perc múlva már hangokat halottam a lépcsőről, és el is indultam felé.

-Én szeretlek jobban!

-Nem mert én... -forrt a mondat, és az út vége egy csókba. Ledermedve álltam, és nem bírtam elnézni. Teljesen más volt, így, hogy én is tudom milyen, mikor valakit teljes szívedből szeretsz. Helyesek voltak. Janka elmosolyodott közben. Boldog volt. És ez a legfontosabb.

Halványlila ruha volt rajta, nyakában egy ismerős ékszer ékelődött. Most nem én tettem fel neki. Hosszú barna haja enyhe hullámokban hullott fedetlen vállára. Gyönyörű volt. Mint mindig. Teljesen belefeledkezve túrt Robi tincsei közé. A fiú keze a derekán volt, és egyre közelebb húzta magához, de nem erőszakosan. Szerelmesek... nem is bizonyíthatnák ennél jobban.

-Tibi! –futott felém Janka, ahogy kijózanodott a kábulatból. Átkarolt, és én is őt. Jó volt ölelni ennyi kimaradás után. Kezemmel finoman tartottam a derekát. Megcsapott levendula illata. Illet hozzá. Magamba akartam szívni egyre közelebbről, hogy minél több ideig ragadjon meg bennem.

-Boldog szülinapot hugi! –néztem egyenesen a szemébe, miután elváltunk.

-Köszönöm. –nyomott puszit arcomra.

Robi nem nagyon mert közelebb jönni miután észrevett. Nem akarta elrontani a pillanatot. Janka intett felé, így mellé lépett, kicsit félénken. Nem ismertem őt igazán, mégis elítéltem. Pedig nem lehet olyan rossz személyiség, ha mindkét ember, akik a legközelebb állnak hozzám bírják.

-Kezdjük újra. –nyújtottam felé kezem, amit rögtön elfogadott.

-Benne vagyok.

Janka arcán levakarhatatlan öröm csillant fel. Ennél szebb ajándékot nem is tudott volna elképzelni.