Égő homokszem

51

Unottan álltam tesi órán a sorban, és az előttem lévő akadályt elemeztem. Végigfutni a bóják között nem nehéz feladat. Aztán felugrani a szekrényre onnan pedig egy zsámolyra annál inkább, a magasságom miatt. Akárhogy néztem sehogy sem tűnt jónak a távolság, ami a két eszköz között helyezkedett el. Szólni akartam, de késő volt. Ahogy a sípot meghallottam a lábaim automatikus módon vinni kezdtek. Csak egy ugrás, mennyiszer ugrottam már. Viszont én nem rá, hanem átugrottam az előttem lévő akadályt, már túl gyors voltam a hirtelen fékezéshez. Biztos talaj helyett viszont a zsámolyba akadt az egyik lábam, a testem többi része meg a földön terült el. A fájdalom rémisztő gyorsasággal nyilallt bokámba. Mire odanéztem, már egy duzzanat is díszelgett rajta.

-Azt a mocskos... -nem mondtam tovább mivel tanár úr mellettem is támadt, és leguggolt a sérült részhez.

-Tudja mozgatni?

-Igen. –próbáltam rá egy kicsit. -Csak nem kellemes.

-Marcell! –szólt a hozzánk legközelebb álló embernek. Hogy mindig vele hoz össze a sors. -Segítsen felállítani.

Mindketten az egyik oldalról hónom alá nyúltak, és megemeltek. Lassan tettem le lábamat a földre, de még súlyt nem helyeztem rá. Éreztem, hogy ofő picit enged, így óvatosan lépni próbáltam, de iszonyúan fájt, vissza kellett fognom ordításom.

-Ne erőltesse! –utasított osztályfőnök, amint észrevette rajtam a jeleket -Az órának vége, menjenek átöltözni! –mondta a diáksereg pedig el is tűnt, kivéve az engem tartó Marcit. -El kell vigyük az orvoshoz. –nézett rám és a támaszomra is, mindketten csak bólintottunk, mivel tudtuk hogy nincs más lehetőségünk. Sok időt vett igénybe a haladásunk, de megérkeztünk az orvos elé. Az ajtón kopogás után számomra ismerős alak lépett ki. Ő vizsgálta meg a vállamat is. Ahogy végignézett hármunkon leesett neki a szituáció.

-Nekem sajnos el kell mennem. –törte meg a csendet tanár úr. -Marcell, itt tud vele maradni?

-Természetesen, menjen csak.

-Jó egészséget! –búcsúzott és sietett el.

-Akkor átveszem. –mondta doktor úr.

Megtapogatta a lábam, majd semmi biztató jelet nem láttam az arcán. Minden orvos ilyen? Aztán egy másik szobába vezetett, ott megröntgenezte a sérült végtagomat. Kiérve onnan Marci aggodalommal teli tekintetével találtam szembe magam, amit gyorsan rendezni próbált.

-Megnéztem a röntgen képeket, és szerencsére nem hogy nem tört el, de szalag sem sérült. Csak egy nagyon csúnya ficam. Három, négy nap és rendbe jön, addig viszont ne nagyon legyen terhelve. Lépcsőzés, futás tilos. A jegelés meg erősen ajánlott, főleg arra a duzzanatra.

-Rendben, köszönöm.

Marci segített haza, úgy voltunk vele, ha még valaki észre venne, akkor is tudja mi történt az órán. A lakásba érve makacsul ráálltam, és menni kezdtem.

-Hé, óvatosabban. Inkább feküdj le én meg hozok rá borogatást.

-Jó, gondolom mosdóba még elmehetek. Vagy te is jönni akarsz? –kérdeztem, de ő csak huncutan nézett rám. -Tudod mit... ne válaszolj. Inkább találd ki hogy megyek edzésre.

-Sehogy. Megírod a szülőknek, hogy ez történt. Kibírják azt a pár napot.

-Ah, pedig kezdtem... megszeretni.

Ezek után leszerencsétlenkedtem magamról a nadrágomat, és felsőmet, mivel az emeleti lakásban már majdnem harminc fok volt, így dőltem be az ágyba. Nem tudom hogy fogom kibírni a nyarat, mivel a légkondi nem működik. Marcell kezében egy csomag jéggel lépett közelebb hozzám, és még jól is esett a lábamnak.

-Visszatérve arra, hogy hiányzik neked az edzősködés. Mondtam, hogy jó apa lennél. Kellene nekünk egy gyerek.

-Lassíts! Nekünk? Gyerek? Felejtsd el.

-Nem most... pár év múlva.

-Nem.

-De miért? Olyan aranyos, annyi örömet adna. Egy szép, hosszú barna hajú kislány mondjuk. –feküdt be mellém az ágyba. -Mindig róla álmodozom...

-Mert teljesen más mint edzeni őket pár órára. Egy gyerekre egész nap figyelni kell, gondoskodni róla, etetni, tisztába tenni. Nem csak leteszed a földre és de cuki. A kislányról meg végképp tegyél le. Két férfinak csak fiút adnának.

-Akkor meg egy kisfiú. Hmm?

-Nem. Nagyon nem tudom magam elképzelni vele. Ott van a csomó edzés, nem is lenne időm rá. Te miért szeretnél egyet ennyire?

-Csak... gondoltam neki is boldogabbá tehetnénk az életét. Mint ahogy nekem is azzá tették anno. Szerencsére nem nagyon tapasztaltam milyen egy árvaházban, de biztos nem olyan, mint egy családban.

-Ahh... erre a dologra majd pár év múlva térjünk vissza rendben? Most még nem tudsz meggyőzni.

-Rendben.

Másnap fáradtan ébredtem, pedig korán sikerült elaludnom. Ahogy felültem éreztem, hogy a fájdalom nem csökkent, ami a bokámat illeti. A tesi órák alól felmentettek, de az elméleti anyagot jó lenne meghallgatnom, főleg az év végi vizsga miatt. Lassan kibicegtem a konyhába, ahol Marcell állt.

-Mit csinálsz? Bevittem volna az ágyadba.

-Hát, amúgy is szoktatnom kell a menéshez.

-Egyél. –tolta elém a rántottát.

-Marci, te főztél? –lepődtem meg figyelmességén, és ügyességén, amit eddig jól titkolt.

-Próbálkozom. Ha nem ehető, akkor lemegyek a boltba venni valamit.

-Hagyd csak. A tojáshoz jól értesz.

-Ugye. –túrta hátra a haját lazán. -Jelentkezek is a következő főzőversenyre.

-Valaki de elbízta magát. Lecsuknának emberek egészsége veszélyeztetése miatt. –mosolyodtam el. -Nem emlékszel a múltkorira?

-Jól van na. Akkor is gyorsan fejlődöm.

-Ez igaz.

Marci utánam indult a suliba, hogy ne keltsünk feltűnést. Lassan a lépcső elé értem, mikor rájöttem, hogy nekem nem szabad azon felmenni. Mégis megpróbálkoztam vele, mert a lift az épület túloldalán van, és nekem nincs engedélyem használni. Ekkor viszont Marci utolért.

-Hát te?

-Megyek az órára.

-De neked itt tilos.

-Van jobb ötleted?

-Ami azt illeti... igen. –szólt, a lábam alá nyúlt, és felemelt. Hirtelen a nyakába kapaszkodtam, és kezemet összefontam feje mögött. A homlokunk összeért, tekintetünk is találkozott, amit gyorsan megbontottam. Nem akartam ezt. Kényelmetlen volt a szituáció több szempontból is, ráadásul sok ember vett minket körbe.

-Normális vagy?! Most azonnal tegyél le! –szóltam rá.

-Ne ficánkolj! El foglak ejteni.

-Ez nincs benne a szabályokban. –súgtam a fülébe.

-Ahogy a saját testi épséged veszélyeztetése sem. –mondta és tovább haladt velem így. Beletörődtem a helyzetbe, ami otthon tök romantikus lett volna, de így csak azt vártam mikor lesz vége. A lépcső tetejére érve, sem tett még le, csak a terem előtt. Az ajtón pont osztályfőnök pillantott ki, mielőtt becsukta volna, mert közben becsengettek.

-Lám, lám, Tibor milyen erős segítőt sikerült szerezni magának. –mosolyodott el halványan.

-Nem volt rá szükségem, de azért köszönöm. Én nem tettem volna meg érted. –böktem oda Marcinak. Mindketten értetlen pillantást vetettek rám, én csak bebicegtem a terembe.

-Hálátlan. –szólt utánam.

-Fiúk... -sóhajtotta tanár úr.